A Dunaferr privatizációja – a tények tükrében

Mielőtt a részletekre térnénk, egy gondolatfutam erejéig azt is fontos áttekinteni, miért is van szükség arra, hogy – szigorúan a tények és számok mentén – foglalkozzunk a kérdéssel.

A fideszes "olvasat"

Röviden: azért, mert az elmúlt évtizedek, és nem utolsósorban a jelenleg is futó kampány egyik fontos üzenete volt a Fidesz részéről, hogy térségünkben minden bajok forrása az, hogy a szocialisták – vagy éppen tételesen: Gyurcsány – privatizálták a Dunaferr vállalatcsoportot. 
A fideszes olvasat arról is szól, hogy a magánosítás nélkül – vagyis az állami vállalatok kötelékében maradva – a magyar nehézipar egyik utolsó bástyája valószínűleg ma is virágzó és prosperáló cégcsoport lenne. Pedig a privatizáció időszakára a vasmű menthetetlen adósságspirálban működött – nem utolsósorban éppen a Fidesz által kinevezett vezérkar alapjaiban elhibázott döntései nyomán. De lássuk sorjában.

A magánosítás lépcsőfokai

Az MFOR híradása (2003. szeptember 29.) szerint kilenc befektető vásárolta meg a korábban meghatározott határidőig a Dunaferr privatizáció pályázati dokumentációját. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. közlésének közvetlen előzménye, hogy a pályázati felhívás szeptember 15-én jelent meg két országos napilapban és a Financial Times-ben. Az ÁPV Rt. – betűhív közlés – „olyan tőkeerős stratégiai befektetőt keres a privatizációs eljárás során, aki hosszú távra biztosítani tudja a Dunaferr-csoport működését, tevékenységének fejlesztését, valamint a munkavállalók foglakoztatását”. A Medgyesi-kormány egyébként formálisan márciusban határozott a Dunaferr Rt. privatizációjának megindításáról. (2003. december 8-án a vagyonkezelő közölte, hogy a kilenc korábbi aspiráns közül végül három befektető adta be pályázatát a többségi részvénycsomag megvásárlására.)
2004. február 25-én aláírták a privatizációs szerződést – a Donbass-Duferco konzorcium a Dunaferr Rt. 79,48 százalékos állami tulajdonú részvénycsomagjáért 444 millió forintot fizetett –, a következő fontos dátum szinte napra pontosan egy évvel a korábbi híradás után következik: szeptember 30-án közli az MTI, hogy lezárult a Dunaferr Dunai Vasmű Rt. magánosítása. A híradás szerint a februárban kötött kontraktus az Állami Privizációs és Vagyonkezelő Rt. és a Donbass Ipari Szövetség, az Alcsevszki Vaskohászati Kombinát Rt., a Duferco International Trading Co. Ltd. és a Kundax AG által alkotott konzorcium közötti részvényjegyzési és befektetési megállapodásban rögzített zárási feltételek teljesülésével zárult.

A Dunaferr Dunai Vasmű Rt. magánosításából a Kincstári Vagyonigazgatóság és az ÁPV Rt. 444 millió forinthoz jutott. A 100 miliárd forintos nagyságrendű tranzakció révén 70 milliárd forintos fejlesztés és a több mint 17 milliárd forintos tőkeemelés valósult meg a cégnél. Mellékszál, de fontos mellékszál, hogy 2004. december 13-án a dunaújvárosi polgármesteri hivatal közölte: az önkormányzat eladta a tulajdonában levő Dunaferr-részvényeket a Donbass-Duferco konzorciumnak 500 millió 15 ezer 416 forintért. A Dunaferr Rt. privatizációja részeként 2004 szeptemberében végrehajtott tőkeemelés után az önkormányzati részvények aránya 5,59 százalék volt.

Oké, hogy véget ért a privatizáció, de mit vállalt az új gazda?

Röviden: mindent, amit az ÁPV Rt. a már említett privatizációs pályázatban feltételként szabott. A számok nyelvén: minimálisan 13 milliárd forintos tőkeemelést és öt éven belül megvalósuló, összesen 250 millió euró értékű fejlesztést. Szintén a sokat emlegetett privatizációs szerződésben kellett kötelezettséget vállalni a foglalkoztatás fenntartására – öt éves időtartamra –, valamint arra, hogy a Dunaferr Igazgatóságába és felügyelőbizottságába öt évig az ÁPV Rt. egy-egy főt delegálhat. 
A pályázati kiírás szerint az ajánlattevőnek pénzügyileg konszolidálnia kell a Dunaferr csoportot, és erről a nyertes pályázónak a Dunaferrt finanszírozó bankcsoporttal kell megállapodnia.

Előtérben a háttér

Eddig a száraz tények, de mindezek mellett – pontosabban fontos háttereként – muszáj megemlíteni, hogy a cégcsoport súlyos válsága vezetett a magánosításhoz, amely egyébként időben cáfolhatatlanul az első Orbán-kormány időszakában, ráadásul a vasgyárat akkoriban uraló fideszes nyomulás következményeként öltött éles kontúrt. 
Lássuk a főszámokat: Tóth László vezérigazgatói kinevezését követően elképesztő méreteket öltött a Dunaferr eladósodottsága: nem egészen két év alatt mintegy 47 milliárd forintról közel 75 milliárdra nőtt. Azt, hogy ebben mennyire játszottak a politikai tényezők, két évtized távolából valóban nehéz kiszálazni, de érdemes megjegyezni, hogy ekkor lett a cégcsoport beszállítója Orbán Győző dolomitbányája, az egyik vezérigazgató-helyettes Pomázi Csaba volt, és ekkoriban már az igazgatótanácsban ült a Fidesz szolnoki szárnyának erős embere, Nyerges Zsolt is.
Az eladósodottság annak fényében volt aggályos, hogy a Dunaferr jegyzett tőkéje abban az időben 19,998 milliárd forint volt – ez az a tőke, ami a részvények névértékében megtestesül. Egy kis számtan: a jegyzett tőke közel négyszerese lett az adósság! Persze előtte a közel kétszerese is komoly mutató – vagyis ez nem menti a korábbi irányítást, beleértve a pénzszivattyúként működő Acél XXI. garnitúráját –, de másfél év alatt megduplázni az adósságot az még a dunaferres léptékben is igazán nagy mutatvány. 
Tovább tetézi a bajt, hogy ebben az időszakban nem volt jelentős beruházás a gyárkapun belül: kisebb fejlesztések akadtak ugyan, és egy tervezett-kötelező kohóátépítésre is sort került, de átfogó fejlesztésekkel adós maradt a vasgyár – és ez szintén a korabeli Fidesz-kurzus felelőssége.

Fideszes stratégia a privatizációra

Akinek még ezek után is kétségei maradtak arról, hogy a vasgyár privatizációja kurzusokon, kormányokon átívelő döntések folyománya volt, annak idemásolok három mondatot Stumpf István 2001. január 18-án kelt leveléből. Mielőtt a szerzőt valaki gyurcsányista elhajlással vádolná, pár adat róla: 1998-ban, a jobboldal választási győzelme után megalakult Orbán-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal vezetője lett, miniszteri rangban, kancelláriaminiszterként tevékenykedett. 2000 és 2002 között – vagyis a levél születésekor – e minőségében Orbán Viktor miniszterelnök helyettese volt. De lássuk az ígért három mondatot:
„Az ÁPV Rt. – a kormány programjában és a nemzetgazdaság ágazatainak szabályozására vonatkozó jogszabályok, valamint a kormány gazdaságfejlesztési stratégiája [sic!] alapján – a Dunaferr Rt. privatizációs koncepcióját készíti elő. (...) egy modernebb, korszerűbb technológiát kellene bevezetni három-négy esztendő múlva ennél a cégóriásnál, és aki ismeri ezt az iparágat, tudja, ennek óriási a tőkeigénye, ezért újra és újra napirendre kerül a privatizáció, eladás kérdése. (...) Az ÁPV Rt. szándékában áll – a kormány döntésétől függően – 2001. folyamán a társaság privatizációját megkezdeni.”
Mindezek fényében azt állítani, hogy a vasmű magánosítása kizárólag a baloldali ármány eredménye, nettó hazugság – a privatizáció egy korábban elhatározott, kény- és törvényszerűen szükséges folyamat volt.

Azon persze még lehet merengeni, szükséges lett volna-e az állam kivonulása egy átgondolt, kizárólag szakmai kompetenciák mentén működtetett-irányított cégcsoport esetében – de teljesen fölösleges. Megtörtént, így történt, ezért történt.

(Archív fotók: Németh Zsolt)