Kezdjük a végén: idejét sem tudom, mikor tapsolt és tombolt állva utoljára táblás ház közönsége egy emberként a Bartók színháztermében. A Quintia zenekar borzongatóan gyönyörű jubileumi koncertje után megadatott az élmény.
Még hogy nincs Quintia-csoda? Nagyon is van – az például önmagában csodálatos fegyvertény, hogy öt, a muzsika világához ezer és egy szállal kötődő dunaújvárosi nő tíz (plusz egy) éve alakított egy zenekart – és az alkalmi együttállásból mára odáig jutottak, hogy születésnapi koncertjük telt házat vonzott a Bartók színháztermébe.
A Quintia-képlet
Márpedig múlt vasárnap pontosan ez történt, és már ettől, az érdeklődők, rajongók számosságából eredően hatalmas mérföldkőhöz érkezett a csapat – nagy esélyt kapott a közönségtől, és egyúttal adott is a publikumnak ahhoz az együttes, hogy méltó módon, mintegy esszenciálisan mutassa be, mitől is, miért is tud torokszorító hatást kiváltani a koncert.
Laikus rajongóként persze nem én fogom meg- és felfejteni a Quintia-hangzás titkát, az viszont biztos, hogy gyorsan, tényleg pillanatok alatt beránt az összetéveszthetetlen hangulat. Erős, igényes repertoár, nagyon jó zenészek. Arról koncert közben is szó esett, hogy mindenkinek van egy alap hangszere vagy instrumentumcsoportja – Pocsai Mária citerán, Kurina Laura gordonkán, Beke Beáta gitáron játszik, Németh Irma hárfát, Péter Kata fúvós hangszereket szólaltat meg –, arról már kevesebb, pedig fontos, hogy mindenki bátran és jól nyúl más hangszerekhez, és a két énekes alapember, Németh Irma és Péter Kata mellett mindenki más is szépen, tisztán énekel.
Ha valami, akkor ez a merész, igényes, a zenekar esetében magától értetődő, mégis nagyon-nagyon ritka pontosság a Quintia-hangzás egyik fő jellemzője.
Csúcspont – vagy új kezdet?
A másik mindenképpen az az összetéveszthetetlen zenei szövétnek, amely a jiddis imából, a mantrából, a Slamovist-dalból vagy a moldvai csángó nótából csillogóan eredeti "quintiás" szerzeményt varázsol. A vasárnapi koncert programjában visszatérő motívumként említtetett, hogy milyen bátran vett részt a zenekar különféle produkciókban – a Bartók Randóti-estje és a Rácalmási Passió is fontos mérföldkő volt e téren –, és az együttműködések sora biztosan jót tett a csapat színi jelenlétének. A zene mellett a háttér, a kiállás, az előadás szerkesztettsége, ha tetszik, koreográfiája is csillagos ötöst érdemelt – a Quintia színpadra termett formáció, nem vitás.
Azzal együtt persze, hogy a lényeg mégis a muzsika: a bátor, esetenként a lehetetlenségig merész együttállásokkal, fúziókkal, a magyar folklór mellett balkáni, cigány, indiai, zsidó zenei elemekkel, a gyönyörűen, tisztán, hibátlan kidolgozottsággal előadott produkcióval. Patika pontos recept szerint összegyúrt, mégis felszabadítóan könnyed előadás. Itt pehelykönnyű, csipkefinom dallamvezetés, amott elementáris erővel sodró lendület. Női zenekar – mindig minden a helyén, mindig minden átitatva érzelmekkel, bájjal, ha kell, derűvel, játékos humorral, de ha úgy hozza vagy kéri a sors, drámai erővel. Az, hogy a tíz év – és a felnőtt gyerekek – után merre indul, meddig jut a Quintia, persze most még nagy kérdés, de szent meggyőződésem: óvatos, de értő irányítással, ha tetszik, a korábbinál professzionálisabb menedzseléssel a határ a csillagos ég. Akinek esetleg kétségei lennének, a Bartók táblás házának tomboló vastapsa ékes és fényes igazolásként oszlathatja el azokat.
Csodát tett a Quintia zenekar vasárnap: ők tudják a képletet, mi érezzük – de végül borzongatóan gyönyörű élmény kerekedett. Ahogy a címben is jeleztem: világzene – világszínvonalon.
(Fotó: Végh Zoltán)
