Már menet közben rájöttem persze, hogy a részletes és okadatolt mutatvány messze meghaladja a terjedelmi korlátokat, úgyhogy az elején gyorsan tisztázom, mi NEM fér bele a XI. Kolbásztöltő Fesztivál beszámolójába.
Nem fogom részletesen leírni a sajtómunkási szervilizmus csimborasszójának számító sztorit, legyen elég annyi, hogy szúrt malacként visítottunk a kollégákkal, amikor felidéztem a Békéscsabai Kolbászfesztiválról készült riportban elhangzott mondatot, amely csont nélkül került a Kossuth Rádió riportjában. Meg sajnos Móder Rezső korszakos klasszikusnak számító disznóvágás-summázatát sem most adom át az öröklétnek, pedig itt volt az is a közelben. De nem, koncentráljunk a feladatra!
Végy egy totyafazekat!
Azt a nyelvi leleményt, hogy időt és kolbászt egyaránt lehet tölteni, már az előhangban elsütöttem, de a XI. Kolbásztöltő Fesztivál eseménye a Pentelei (volt Szórád!) iskola udvarán összességében a langyos disznózsír fényességével igazolta az összes idevágó előfeltevést. A kolbásztöltés megosztó foglalatosság, ezt készséggel belátom, itt nem a vegán létmód és a kalóriamentes diéta híveit várták szombaton – a bélbe töltött jóféleségek (meg a pálinka) barátait viszont annál nagyobb jókedvvel és szeretettel.
A reggeli zivatar és a metsző szél elrettentésnek kevés volt, délutánra már jó sokan választották kikapcsolódásul a fesztivált, miközben a csapatok javában serénykedtek a keverés, ízesítés, töltés, és sütés frontján, a közönség családi kavalkád eseményei közül választhatott. És megnézhette az Intercisa Múzeum néprajzi gyűjteményéből válogatott összeállítást, amely a hagyományos pentelei disznóvágások eszköztárából válogatott. Benne olyan ritkaságokkal, mint a korabeli technológia csúcsának számító fatüzeléses perzselő, a kondásbot, a zsírkeverő kanál vagy éppen a disznótoros étkek egyik fontos fogása, az orjaleves elkészítésének nélkülözhetetlen kelléke; a totyafazék. Azt, hogy miért éppen totya, még ketten együtt sem tudtuk megfejteni az alkalmi gyűjteményt bemutató Kronászt Margit történész-muzeológussal, de ígérem, jövő ilyenkorra utánanézek!
Baráti gusztusok
A kiegészítő programok sorában nagy sikert aratott a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes bemutatója, valamint nagy taps köszöntötte a Kék Nefelejcs Népdalkör összeállítását is. Jómagam a komoly kihívások nagy barátjaként persze arra készültem, hogy a zsűri példáját követve végigkóstolom a teljes felhozatalt, de utána picit finomítottam a projekten – a döntnökök (Körömi Csilla iskolatitkár – Pentelei iskola; Mezei Zsolt alpolgármester, dr. Molnár Attila jegyző és Horváth Zsolt, a Kiskohász ügyvezetője) elé vitt tányérok mutatványa alapján kiválasztottam két bázist, ahol a klasszik kóstolás-vallatás módszeréhez folyamodtam. (Mellékszál, de fontos mellékszál: azt a tényt a gasztrokulturális kalandozásokkal eltöltött hosszú, tartalmas évek és a mezőcsáti böllérősök együttes hatásának tulajdonítom, hogy a háromból két dobogóst is megcsíptem.)
Az első állomás a Kocka Pusi asztal volt, ahol nemcsak a későbbi harmadik helyezett jóféleség készült, de a csapat is különlegesnek bizonyult: a brigád egyik névadója, Koczka József bár apostagiként nevelkedett, de édesapja révén már gyerekkorában belekóstolt – szó szerint – a disznóvágások világába: egy-egy komolyabb télen akár 30-40 helyen is vágtak, lényegében az összes környékbeli településen, meséli nevetve. A receptúra egyáltalán nem titkos, a régi magyar tradíció követőiként dolgoztak most is – annyi ráadással talán, hogy a szívüket és a lelküket is beletették a kolbászba. Ezt már a csapat másik tagja, Jurinka János tette hozzá, aki viszont penteleiként, sőt, saját szép szavával pöntöleiként szállt be a mulatságba – és kérdésemre készséggel mesél a helyi hagyományokról is. Mint mondta, az átlagos pentelei (oppardon, pöntölei) porták évente három-öt disznót neveltek, minimum egyet, de inkább kettőt saját célra fel is dolgoztak, míg a fennmaradó állomány el- és leadás révén némi plusz bevételhez juttatta a családokat.
Mire a történet véget ért, kerítettek némi kóstolót, még a szívet és lelket is éreztem, esküszöm.
Út a búrkolbász diadaláig
Az alapos körbenézés során a DO különdíját érdemelte a Kolbászból van a kerítés csapat házikója (és itt fontos megjegyezni, hogy ez a formáció hódította el a dobogó második fokát az eredményhirdetésen), hogy a kolbászkóstoló anabázis következő, egyben utolsó pontja a szépnevű Főkoholisták csapat bázisa legyen. Itt Kiss Krisztán értő irányításával szintén nagyon lelkes brigád dolgozott – ráadásul két szálon futtatva mind a kolbászt, mind a történetet. A magyaros íz- és látványvilág – ide jöjjön az Agárdy kollégától csent, az ősi magyar büszkeség fundamentumaként is értelmezhető aranymondás: "a színt mi adtuk a kolbásznak a paprikával" – mellé ugyanis egy hókább tónusú, ámde állagát és ízét tekintve is csillagos ötös termék is készült. Mutatom!
A magát a gasztronómia több frontját is kipróbált hobbistának mondó, de már sok megméretésen fényes sikereket aratott séf némi webes kutakodással jutott el a búrkolbászig (buren wurst, boerewors), hogy aztán az alaprecept sertés- és marhahúson alapuló kevercsére, koriander- és szerecsendió-dominanciájára építve, némi plusz sóval hazai pályára állítva elkészítse a saját remeklést. Ha azt írom, hogy finom, semmit sem írtam – a véleménnyel nem vagyok egyedül, hiszen a Főkoholisták munkája a kolbásztöltő fesztivál első díját is besöpörte! És igen: ha most bbq-ra szakosodott egység irányítója volnék, Krisztián napokon belül tanácsadói szerződés birtokában munkálkodna nálam, ez teljesen biztos.
Ezt az ízorgiát fejeltem meg fináléként egy csipkeágyon érlelt csipkepálinka-tüskével – tökéletes produkcióhoz tökéletes ízélmény dukál koronaként.
Mindezekről és a kolbásztöltő fesztivál összes többi csodás pillanatáról meséljenek a képek – vastag szafttal, ahogy itt illik, kell!
(Fotó: Végh Zoltán)
