A közösség diadala a 2. Sugárúti Fesztiválon (galériával)

Mindenek előtt egy fontos tudnivaló, sőt, rögvest kettő: egyfelől több soron is elfogult vagyok, nyakig ültem az előkészületekben, nemcsak megfigyelő, de résztvevő is voltam, másrészt viszont tudván tudom, hogy a 2. Sugárúti Fesztiválról – jórészt éppen az események rétegzettsége, a program koncepciója okán – teljes képet ígérni is dőreség lenne. Három fontos tényezőre koncentrálok, méghozzá abban a hitben, hogy ezeket ki-ki újabb és újabb személyes szempontokkal egészíti ki.

Identitás? Fokozás!

Az első kérdéskör, hogy – hurrá, hurrá, hurrá – a 2. Sugárúti Fesztivál két év alatt nagyon nagyot nőtt, megkockáztatom, történelmi léptékben minden hasonló próbálkozásnál, kezdeményezésnél és kísérletnél gyorsabban lett a városi identitás fontos része. Természetesen mindenkiben joggal merülhet föl a kérdés, mi okozta ezt a valóban csodás terjedési sebességet – a válasz, szerintem, egyszerű: a Sugárúti (mint olyan) hangsúlyosan a dunaújvárosiság és a dunaújvárosiasság témáira fókuszál és épít. 
Az már a szervezkedés során állandó téma volt – és e téren múlhatatlanok a Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D) maroknyi, de lelkes csapatának, valamint a csapatot kiegészítő önkéntes segítők körének érdemei –, hogy minden téren, a legapróbb részletekig érvényesüljön: ez a MI történetünk. A program összeállítása során is különös figyelmet szenteltek ennek – aztán ez a tényező dominálta az eseményt is. Pintér Tamás polgármester nagyon is személyesre hangolt megnyitója, a József Attila Könyvtár remek kitelepülése, a Játéksziget hétpróbás pentelei ügyeskedése, az előrendezvényként leleplezett Filmfal-plasztika avatása utáni séta során ellőtt közös képek Koltai Róberttel, a Dunaújváros Mesél standja, a postások gazdag kínálata, a Zenelánc imponálóan változatos mustrája, de még a Régiújváros projekt utolsó utáni bambisüvege is ezt az alapcélt szolgálta; az egész programot nagyon ismerős, de nagyon új fénytörésbe helyezve. A Sugárúti úgy lett – még egyszer hangsúlyozom, villámsebesen – a dunaújvárosi identitás fontos tényezője, hogy éppen erre az identitásra alapozta a programját.

Még egy példa: az Almasi Music programzáró koncertje nem, pontosabban nem csak attól volt frenetikus élmény, hogy a zenekart négy kiváló muzsikus alkotja, és a négy kiváló muzsikus csinált nekünk a Vasmű út közepén egy fantasztikus bulit. Hanem de pláne attól, hogy becsábítottak a körbe még sok-sok remek zenészt, akikben egyetlen közös pont: kivétel nélkül mindegyik dunaújvárosi. Helyi erők: ez a nagy szó, ez a nagy durranás.

"Tű'sz le a fürü'!"

A szervezkedés, az előkészületek során rengeteg szó esett arról, hogy ez a fesztivál koncepciója szerint is részvételi alapú projekt – vagyis annak és akkor jelent igazán elementáris élményt, aki nemcsak résztvevője, szemlélője az eseményeknek, hanem alakítója, tevékeny részese, közreműködője, nota bene szereplője is a jeles napnak. Beöltözik és felvonul. Perecet árul, próbára teszi az ügyességét, kincset keres, kiállít – mindegy is: csak legyen benne.
Esküszöm, hogy a véletlen hozta, néhány nappal a start előtt felhívott dr. Tóth István, a Régiújváros projekt ötletgazda-főszervezője azzal, hogy a véletlenek szomorú összjátéka nyomán két szereplő is kiesett a programba tervezettek közül, és vállalnám-e az egyiket. Legyek parkőr. Örömmel mondtam három tizedmásodperc tétovázás után hangos igent, ám mivel a parkőrökről nekem – előre is elnézést minden parkőr-leszármazottól – nem az Égigérő fű Poldi bácsijának kedélyes "Az a szép zöld gyep..." mondata ugrott be először. Sőt: miután megtaláltam – és előbb kollegiális körben, majd az ICA-D csapata előtt is teszteltem – a közcímben idézett, velőtrázóan dörgedelmes tételmondatot, sokáig úgy gondoltam, ha sikerül a mutatvány, a fesztivál végére tele lesz a Vasmű út síró kisgyerekekkel. De persze másképp alakult, vigyorgós, derűs kódorgás lett belőle.

A parkőr mutatvány önmagában is kolosszál kihívás volt, az Öntelt mackó cipelése az Újpart Egyesület és az ICA-D kötelékében a felvonuláson szintúgy. Az meg, hogy két mértékadó barátom egymástól függetlenül, ámde egybehangzóan állította, hogy pályát tévesztettem, mindennél ékesebb igazolása, hogy nem döntöttem rosszul, amikor vállaltam a feladatot. 

Élményzóna született

Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Ki-ki megadhatta a választ szombaton a Vasmű úton – akár saját emlékei felidézésével – és innentől még a korábbiaknál is személyesebbre váltok. Végigmenni a Vasmű út úttestjén a tűző napon vagy éppen az esti szürkületben: csodás. Barátokkal találkozni, az ős DO-fórum tagjaival fotózkodni szintúgy. 
Nem tudom a véletlen számlájára írni, hogy pénteken, a promóciós-szórólapos hangolás során egy ifjú Acélbikának felidéztem Erdősi Tigris alakját, szombaton ott sasoltam a jégkorongozók bemutatóját a fesztiválon, vasárnap meg a nagy 5-ös, Szélig Vitya első dunaújvárosiként hivatalosan is bekerült a sportág halhatatlanjai közé. Ilyen nincs, de mégis van.

Vagy egy másik sportos példa: a tornászok jubileumi kitelepülésén látható csarnoktörténeti képtár egyik felvételén felfedezem a saját apukámat, a másik képen meg – kis tornászként – a volt osztálytársaimat. Az apukám-képet már másnap lőttem Szabó Ferenc Golyónak, ide a szomszédba, Vancouverbe, hitetlenkedő csodálkozás, ez meg hogy, honnan. A válasz: Sugárúti Fesztivál. 
Apropó, képek: rég nem csináltam ilyet, de most kitettem egy felhívást, közösségi képtár létrehozására buzdítva a fesztiválvendégeket. A saját állomány válogatását is beszámítva közel 50 fotót adhatok ennek révén közre – a közösségi galéria lent, köszönet mindenkinek, aki képeivel segítette a gyűjtemény létrejöttét, de büszkén mutatom a saját válogatást is!

Címszavas beszámoló és a DO nagy webgalériája itt (katt) >>

Ezt tudja, ezt is tudja a Sugárúti Fesztivál. És bár nem látom a jövőt, de mélyen hiszek benne: lesz folytatás, jövőre egyre többen és többen csatlakoznak. Már a miénk, máris a miénk. Maradjon így.

(Fotó: DO, fesztiválvendégek)