Az egykori laktanyaépület a város szélén

Néhány hete az utolsóként még nagyjából eredeti állapotban található épületnél idéztük fel az épületegyüttes történetét a DSTV stábjával, így beszéltünk az 1956-os eseményekről és Nagyéri Károlyról is.

Így kezdődött

A 2950-es postafiók számot viselte az egykor magyar katonák számára épült komplexum. 1951. november 1. és 1957. március 30. között állomásozott itt magyar alakulat. A legtöbb információnk az 1956-os események idejéből származik és az elmúlt évek során több feldolgozása megjelent a témának. 
1956-ban a 142. önálló honi légvédelmi tüzérezred nevet viselte a laktanyában állomásozó alakulat. Az ezred történetét levéltári kutatásokból ismerhetjük meg, most azonban kifejezetten a laktanyát is érintő események bemutatására szorítkozom.

Fegyveres konfliktusok városunkban

A pesti események híre október 24-re érkezett meg a városba. A laktanya parancsnoka, Nagyéri Károly, mozgósítást rendelt el. Megerősítették a laktanya és a városban található kiegészítő parancsnokság védelmét, ellenőrzés alá vonták az utakat és felvették a kapcsolatot a Dunaföldváron és Ercsiben állomásozó alakulatokkal is.

A város első népgyűlését október 24-én estére hirdették meg a Bartók kultúrház előtti térre. Közfelkiáltással eltörölték a Sztálinváros nevet és visszatértek a Dunapentele név használatára, a gyárat pedig Dunai Vasműre nevezték át. A városi Végrehajtó Bizottság fegyvereket és lőszert kért a laktanyából, melyet, miután megkaptak, gondosan elrejtettek.
Másnap a katonák kapcsolatba léptek a büntető végrehajtó parancsnoksággal és a helybeli rendőrséggel is. Ez az október 25-i nap volt a legvéresebb városunkban a forradalom alatt. Az esti gyűlésről többek busszal a fővárosba indultak, csatlakozni a harcolókhoz. Közben a tüntetők egy csoportja a laktanyához vonult, hogy Nagyérivel tárgyaljanak. A gyűlés még tartott: újabb buszok és egy teherautó is útra kelt Pestre. 
Ekkor drámai eseményekre került sor, a források eltérően nyilatkoznak a miértekről: az egyik szerint a tömeg elkezdett beszivárogni a katonai területre, ezért a küldöttség vezetőjére rálőttek. Egy másik szerint a tömeg támadására figyelmeztető lövéseket adtak le a levegőbe. Annyi bizonyos, hogy a lövöldözés után sebesültek és elhunytak maradtak a laktanya előtt. 
Október 27-én a kiegészítő parancsnokság épülete előtt történt fegyveres összecsapás, majd másnap a laktanya előtt került sor városunk utolsó fegyveres konfliktusára. A források szerint ekkor a felkelők támadtak a lőszerraktárra. A sebesültek és elhunytak számáról nincsenek adataink.
Ezután november 1-jéig inkább politikai eseményekkel találkozunk. Az ezred levéltárban őrzött irataiból értesülünk arról, hogy ezen a napon kezdődött meg a civilek felfegyverzése és újabb ütegek elhelyezése: kettő Perkáta irányába és a város északi részére, egy pedig a Technikum városrészbe; és felállítottak egy rádióadót is. November 4-én a rádió a reggeli órákban közölte a lakossággal, hogy mi történik a fővárosban. Általános mozgósítást rendeltek el a korábban felállított rádión keresztül, a város férfi lakosságának a nagy része be is öltözött, külön egységek őrizték a gyár egyes részeit.

A megszállás november 7-én kezdődött: hajnalban három irányból megközelítették a szovjetek a várost, tüzérségi tűz alá vették az ütegeket, majd felderítést végeztek. A kora délutáni órákban MIG-17-es repülők indítottak támadást, és kibontakozott a szárazföldi támadás is. 14 óra 30 perckor harckocsik zárták gyűrűbe a várost és közel két órás csata után a szovjet csapatok elfoglalták településünket. Az utolsó egységeket a kikötőben és a Vasműben fegyverezték le. Már ezen a napon megindult a megtorlás. Több helybeli távozott, voltak, akiket börtönbüntetésre ítéltek és többen haltak bele a forradalom alatt szerzett sérüléseikbe, mivel nem mertek orvoshoz fordulni.

A szabad nyilvánosság szigetei

A röplapok mellett két újságot jelentettek meg a helyiek Dunapentelei Igazság és Dunapentelei Ifjú Forradalmár címen. Mindössze néhány számot éltek meg, tartalmukat tekintve főként az események és a katonai parancsok ismertetésére fókuszáltak.
Még egy különleges dolog köthető ezekhez a napokhoz, a Szabad Dunapentele Hangja, később Rákóczi adó néven ismertté vált rádióadó. A készüléket november 2-án a laktanyából hozták ki és csak néhány napig működött. Eleinte egy épületben kapott helyet, november 4-e után azonban egy buszban rendezkedtek be. A csapathoz ekkor egy sofőr is csatlakozott a folyamatos mozgás biztosítására. A rádió hallgatói híreket és zenét hallhattak, az adó munkatársai üzeneteket továbbítottak és a Szabad Európa Rádiótól kértek segítséget, de a nyugati adókkal is tartották a kapcsolatot. (Fontos média-, valamint büszkeségre okot adó várostörténeti tény, hogy a rádióadó a szabad nyilvánosság utolsó állomása volt a forradalom időszakában – a szerk.)

Nagyéri Károly, a parancsnok

1923-ban született Nagy Progner Károly néven. Katonai szolgálatát 1940-ben kezdte meg; a II. világháború végén szovjet hadifogságba esett. Később a Magyar Néphadsereghez került, ahol fokozatosan lépkedett feljebb a ranglétrán. 1955-ben ezredparancsnoki tanfolyamon vett részt a Szovjetunióban, hazatérése után pedig kinevezték a sztálinvárosi laktanya parancsnokának. 
A forradalom alatt egyetlen főparancsnoki tevékenysége a támadás elleni védekezés megszervezése volt; ugyanakkor a forradalmi események teljes feltárása további kutatásokat kíván. 1956 után bebörtönözték és életfogytiglani börtönbüntetést kapott, anyagát többször átnézték, végül 1962-ben szabadult. Ezután civil pályára lépett és elvonultságban élt. 1990-ben semmisítették meg az ellene hozott ítéletet. 1994-ben hunyt el.

A laktanya sorsáról

A forradalom után egy szovjet műszaki alakulat állomásozott a laktanya területén egészen 1991-ig. A katonák kivonulása után a komplexum hasznosítására több terv is született. Megkezdték az egykori épületek átalakítását. 
Több épületet társasházi lakásokká alakítottak, az első átadások 1994-ben voltak és folyamatosan készültek az újabbak is. Cégek, üzemek telepedtek meg itt, az Innopark központját is magában foglaló terület mára teljesen átalakult.

Kronászt Margit
(Illusztrációk: Intercisa Múzeum – történeti gyűjtemény)