"Manapság, amikor, már nem csupán a gyermekek, hanem még a felnőttek is mindenfajta flancos játszótérhez jutnak, sanyarú gyermekkorom jut eszembe." Személyes várostörténet – dr. Tóth István vendégposztja.
Az Erkel kertben nekünk mindössze egy vasvázra szerelt háromüléses hinta jutott és egy mérleghinta. Volt még egy homokozó, aztán slussz passz. Na jó, az épületen kívül akadt még egy magunk hajtotta forgóhinta, de aztán tényleg ennyi. És minderre rengeteg gyerek, hiszen csak a mi lépcsőházunkban, a 14-ben több, mint harmincan voltunk. A hinta tehát a homokozót leszámítva egyetlen játéklehetőségünk volt.
Mit tehet a gyerek? A környezetet hívta segítségül!
Amíg folytak az udvarban a munkálatok, különösebb fantázia sem kellett ahhoz, hogy akárcsak az oroszok azokban az időkben a szűzföldeket, mi is szolgálatunkba állítsuk a munkaeszközöket. Ha a fűtést vezették be, ott voltak a mászkálásra, bújócskára az árkok. Amikor vakolták az épületet, az állványok (a mai falmászás elődei) és például a vaskerekű japáner (csak úgy, tologatni, vagy belemászni) álltak rendelkezésünkre, de természetesen mindig akadt jóféle oltott mész is, vagy éppenséggel egy kis karbid.
A poroló állvány torna korlátként, illetve mászóvasként is funkcionált, de az úttestet sem csak arra találták ki, hogy kerékpárral (időnként autóval) járjanak rajta, vagy hogy legyen munkája Málnási Pista bácsinak, az utcaseprőnek. Az iskolából hazahozott krétával könnyen fel lehetett rajzolni az ugróiskolát. Két-két féltéglából kaput állítva máris kezdődhetett a pöttyössel a foci, máskor pedig lábtengó pályává vált a flaszter. Az ugrókötelezés szintén az aszfalton történt, és a kidobós játék, valamint az "Adj király katonát!" is megfért egymás mellett.
"Játszani is engedd!"
Az úttest melletti területen nem lehetett akadálya egy kis lyuk ásásának, ami a pöckölés nevű játék része volt. És, ha már nyereményjáték, a snúrozáshoz csak egy vonalat kellett húzni, máris készen állt a játékasztal, de a bigézéshez sem kellett sok, csak egy kis vájat a földben, no meg természetesen a Duna-parton vágott ütőbot, illetve két végén kihegyezett, faágból készített henger. Aztán, ha nagyon sütött a nap, illetve esett az eső, be lehetett húzódni a lépcsőházba zsírozni, csapdlecsacsizni. dobozos társasjátékozni, máskor "Amerikából jöttem, mesterségem címere" élőszobor játékkal múlatni az időt. Az sem volt ritka, hogy valamelyikünk szüleinek lakásában diafilmeket néztünk, flippereztünk, de izgalmas csatákat vívtunk a – flipperhez hasonlóan rugóval működő – rugósfocival is.
Irány a part, irány a Duna!
Ha szűknek találtuk az udvart, kimentünk a mai Batsányi utca által elfoglalt területre, a "Füves"-re – ma már általam mélyen elítélendően – szöcskét, sáskát, tücsköt és pókot gyűjteni befőttesüvegbe, vagy gyufásdobozba. Ha fürödni támadt kedvünk, lementünk a "Cső" mellett az öbölbe, vagy annak elejére-végére (ki, honnan érkezett) a keszonokhoz.
Nem is töprengek tovább a múlton, mert csak belefájdul a szívem, hogy nekünk a maiakhoz képest mennyire, de mennyire sanyarú gyermekkorunk volt...
Dr. Tóth István
(Archív fotó: DunaújvárosMesélPontHu)
