"Nemzedékünkre ráillik a szerencsés jelző. Sokan voltunk, hiszen Rákosi – Ratkó asszony szigorú rendeletével – igencsak leszűkítette a leendő szülők rendelkezési jogát a gyermekvállalás tekintetében." Tóth István vendégposztja.
Gyermekkorunkban, ha építettek számunkra játszóteret, akkor is szegényeset, kénytelenek voltunk hát kezünkbe venni sorsunkat.
Ötletből nincs hiány
Ha már unalmas volt a láncos hinta (még az abból történő kiugrálások sem tudták tartósan színessé tenni a programot), illetve a libikókának az a tulajdonsága sem okozott már örömöt, hogy hirtelen le lehetett róla ugrani, minek következtében a másik feneke a gravitáció törvénye nyomán nagy sebességgel ütközött a földnek (szerencsére a föld és a fenék közé ékelődött a hinta deszkája), szóval, ha untuk a játszótér „luxusát”, ezer és egy ötletforrásból merítve más játékok után néztünk.
Eszközigényünk nem volt túlságosan drága, hiszen – mondjuk – a "pöttyös" már egy huszasért kapható volt a Vasmű úti Sport-Játék-Hangszerboltban, a bigézéshez meg például elég volt kimenni egy bicskával a löszplató széléhez, hogy aztán ott el is készülhessen az ütőbot, illetve a faorsó.
Ezeknek a játékoknak az volt a legjellegzetesebb vonása, hogy sokan és csoportosan vettünk részt bennük.
Amikor a kamaszkor határához értünk, és másfajta játékok kezdtek érdekelni bennünket, akkor sem maradtunk lehetőségek nélkül.
Mindjárt ott volt nekünk, tinédzsereknek a Vasmű út, vagyis a Vasmű sztrít, amit hétvégeken kiegészítettek a Kohász meccsek, a Vidám Park, a Bartók aulájában a Delta zenekar, vagy éppen az Arany Csillag bárjában az „Ötórai tea” néven futó buli.
Régi nagy helyek
Ami pedig a felesleges energiák levezetését illeti, a mi időnkben már a kispályás foci lépett az egykori csehókban történt összecsapások helyébe a hétköznapokon.
A barátok csapatokba verődve ott voltak a város terein, parkjaiban, vagy a Guriban, a Napsugárban, a Csillag presszóban, a Fapadban, a Hóvirágban, valamint a Kockában ültek le sörözni. Ha nemcsak dumálás volt a céljuk, az Aranyhordóban a Bugaci húsgombócleves, továbbá például a Budapest szelet mindig magas minőségben várt rájuk. Nem lehetett persze rosszat mondani – mondjuk – a Kohász étteremben felszolgált Magyaros szűzérmékre sem.
Amikor leszállt az est, csajozni, pasizni ott volt a Csillag bár, a Hangi, ha pedig ez összejött, akkor esetleg el lehetett menni a Békébe a Benkó Dixielandre a csapat nagy amerikai sikerei után.
Sokan, sok helyen, sokat voltunk együtt gyermek- és ifjúkorunkban.
És ma, az AB/CD-n a Kaptárban
A család, a meló aztán évtizedekre hibernálta ezeket a kapcsolatokat, mígnem elérkeztek a nyugger évek.
A köznyelvben a nyugdíjas szó mellé rengeteg lesajnáló kifejezés, jelző párosul. Én olyanokkal a napokban sem találkoztam, akikre ez passzolna. Most a Kaptárban, az AB/CD együttesre (AC/DC tribute) gyűltünk össze (sokan a szokásos MMK-s 0pen Mic után). Régi arcok, akik még a húszezer lakosú Dunaújváros korából ismerjük egymást. Annak idején távolról és közelről voltunk ismerősök, ma már viszont, akárcsak a régi időkben, egy csapat vagyunk.
Ott tombolt, csápolt, vagy csak mozgott a ritmusra az a korosztály, amelyről jegyzetem bevezető mondatában az állítottam, hogy tulajdonképpen tenyerén hordja a sors.
Hát igen. Merthogy csapatot alkotunk, és azon kívül, hogy örülünk egymásnak, beszélgetni is tudunk ebben a körben. Ez olyan készség (a fiatalabb olvasók kedvéért jegyzem meg), ami gyermek- és ifjúkorban válik rutinná.
Mindez nem is jutott volna eszembe, ha az este folyamán nem lett volna olyan sűrűn a kezemben a teló, hol fotókat, hol videót készítve.
Az okos telefon, amely behozza az egész világot, egykor valószínűleg közénk állt volna – és most talán nem állíthatnám: szerencsés nemzedék vagyunk.
Tóth István
(Fotók: személyes archívum)
