Néhány hete vált biztossá, hogy a következő 5 éves ciklusban is Szemenyei István lesz a DSZC Rudas Közgazdasági Technikum és Kollégium igazgatója. A tapasztalt szakember számára nem volt kérdés, hogy folytatni szeretné munkát az intézményben.
– Mi motiválta arra, hogy újra megpályázza az igazgatói pozíciót?
– Ezzel az iskolával nagyon szoros szövetséget kötöttem 1988-ban, ez volt az első munkahelyem. Volt egy rövid kitérő ugyan, de előtte és azóta is ez az iskola az életem fontos színtere. Voltam már igazgatóhelyettes, már akkor belekóstoltam egy intézmény vezetésének a rejtelmeibe-nehézségeibe. Amikor 2011-ben megpályáztam a nyugdíjba vonuló Kondor igazgató úr székét, azt is eldöntöttem, ha jól megy és eredményes a munkám, akkor addig csinálom amíg lehet. Most már számolja azért az ember az éveket a nyugdíj felé – mondhatjuk úgy, hogy nagyon új dologba nem szerettem volna belevágni.
– Melyek ennek a munkának legnehezebb részei, és ezzel párhuzamosan a szépségei?
– Azok a munkakörök, ahol emberekkel kell foglalkozni és embereket irányítani, és az egész folyamatos párbeszéd és kapcsolatok menedzselése – hát ebben ez a nehézség, hogy ide jár közel 600 tanuló, mind egy-egy család szülőkkel és testvérekkel, örömökkel és bánatokkal. Illetve dolgozik itt nagyjából 60 munkavállaló, akiknek ez a megélhetési forrásuk, boldogulásuk. Ők is hozzák a maguk életét ide. Ezt az egészet pedig úgy kell összerakni, hogy mindenki elégedett legyen, mindenki hasznosnak és sikeresnek érezze magát. A szépsége pedig ez, mikor az ember azt érzi, jól megy a dolog, jönnek a pozitív visszajelzések, sikerülnek a vizsgák, a kollégákat meg tudjuk becsülni.
– Mennyire jelentős ma egy iskolaigazgató szerepe? Azért azt tudjuk, hogy egy oktatási intézmény életét nagyon sok külső tényező is befolyásolja.
– Ha nagyon konkrétan nézem, az utóbbi 15-20 évben, mondjuk úgy, csökkent az igazgatók jelentősége, hiszen megszűnt az önálló gazdálkodás, centrumok és tankerületek végzik. A munkáltatói jogok gyakorlásának fontosabb elemei is elkerültek az iskolákból. Közben pedig azt gondolom, hogy pont ezek az emberi tényezők és ez a rengeteg társadalmi probléma, ami körülvesz bennünket, felértékeli annak a személynek a szerepét, aki azért rányomja a bélyegét egy iskola hétköznapjaira, mindennapjaira. Nem kell túlértékelni a saját szerepemet sem nyilván, mindenki pótolható, igazgatók jönnek-mennek, az intézmények működnek. De egy igazgató sokat tud tenni pozitív és negatív értelemben is.
– Egy vezetőnek a legtöbb esetben vannak tervei a jövőt illetően. A következő ciklusban szükség lesz jelentős változásokra, vagy az iskola alapvetően jó irányba halad?
– Voltak olyan pillanatok az életemben is, az iskolában is, amikor úgy éreztem, na most minden rendben van. Mindig kiderült, hogy nincs ilyen. Amikor a legnyugodtabban hátra dőlünk, akkor jön valami új kihívás. Állandóan törnünk kell a fejünket új dolgokon. Én ebben a következő ciklusban szakmai, gazdasági, működési és humán erőforrási téren konkrét tervekkel rendelkezem, ezt le is kellett írnom a pályázatomban. Tény, hogy a Rudas iskola elismerten jó helyen van, kiszámíthatóan és stabilan működik. Ezt visszajelzik az eredmények is, a technikumunk a 33. az országos rangsorban. A lehetőségeinkhez képest stabil az oktatói gárdánk, és mindig meg tudtuk oldani a változásokat. Ez nagyon jó alap. Azt se felejtsük el, hogy ez lesz az 50. tanéve ennek az iskolának, ami azért külön hangsúlyt is ad. A szakképzésben mindig jönnek új szempontok, a technikumi képzésünk most éri el a 13. évfolyamot, most lesz az a tanév, ahol először vizsgáztatjuk a nappalis technikusainkat. Fejlesztenünk kell a felnőttképzést mindenféle formában. Látszik, hogy a tantestületnél gondoskodni kell az utánpótlásról. Ha az épületre nézek, ott pedig látszódnak az elmúlt 50 év nyomait, például az udvarunk egy sportudvarrá fejlesztése, az épület bizonyos részeinek felújítása, akár a kollégiumban egy tanszálló, ifjúsági szálló kialakítása – ez megint komoly szakmai feladat lesz.
– Az utolsó ciklus tehát. De nem fog elszakadni az iskolától, ugye?
– Nem gondolnám. Van sok szép példa arra, hogy nyugdíjkorhatárt elért oktatók-vezetők ott maradnak, pár órában segítenek. Ha az új vezetés igényt tart rá, akkor nem szeretnék elszakadni az iskolától.
(Címlap és belső oldali kép: DSTV; nyitókép: Rudas középiskola)
