"A Volt, L-múlt című könyvem 4. Sugárúti Fesztiválon történő bemutatása elé szánom ezt a kis ajánlót – szeretettel várva mindenkit egy csipetnyi múltidézésre, régi történetekre, az elmúlt város utcáin történő barangolásra." Tóth István vendégposztja.
A minap Dula jutott eszembe, amint kockás ingben, farmerban és tornacipőben álldogál, ücsörög a Vasmű úti szökőkút környékén. Most is hallom rekedtes hangját, amint arról beszél az őt szellemi vezérüknek tekintő haveroknak, miért is a Rolling Stones a legfrankóbb.
A szabadság vágya, álma
Aztán egyszer csak eltűnt örökké a szökőkút környékén és a Vasmű úton lófráló alakja. Ha van másvilág, minden bizonnyal első dolga volt Brian Jonest, a Stones egykori tagját felkeresni autogrammért, és egy kis baráti dumáért.
A Rolling Stones, valamint a Beatles, magyar viszonylatban pedig az Illés és a Metro, illetve az Omega, még később az LGT, megosztotta – legalábbis ízlésben – az ifjúságot. A jólfésült, gombafejű Beatles rajongóival szemben a Rolling Stones tábora a kissé szakadt, hosszúhajú bandát szerette. Olyasfajta tábor gyűlt köréjük, mint egy nemzedékkel később a Beatrice köré. Mick Jagger és a Stones zenéjével, megjelenésével azt a szabadságvágyat sugallta, ami olyannyira jellemző volt akkoriban a szocialista táboron kívül és belül élő fiatalok gondolkodására.
Fontos korszak volt ez. Nemcsak a zenében fogalmazódott meg az elődök világának elutasítása, hanem az irodalomban, filmekben, képzőművészetben, divatban, viselkedéskultúrában is.
Mi sem bizonyítja jobban az emberi természet egyetemességét, mint az, hogy bár más berendezkedésű társadalomban, más országban vagy éppen más földrészen éltünk, mint az alternatív kultúra képviselői, mégis, mi, a kádári szocializmusban Magyarországon élő fiatalok is tökéletesen értettük vagy érteni véltük Salingertől a „Zabhegyező”-t, John Lennont, vagy éppen a berlini utcákon hadakozó Rudi Dutschkét.
Lenéztük szüleink konzervatív életfelfogását, másképp, más világban szerettünk volna élni. Külsőségekben is demonstráltuk ellenérzésünket, apáink vasalt nadrágja, anyáink karton ruhája helyett farmerben jártunk, és a béke jelét tűztük ki ingünkre. Ha a tiltakozó utalásokat tükröző jelvényeket nem tudtuk beszerezni, megelégedtünk a sem a rendőrök, sem az általunk nem értett angol nyelvű műanyag kitűzőkkel is.
Amikor hosszú hajjal, kockás ingben, farmerben és kitaposott surranóban, vállunkon szimatszatyorral belenéztünk a jövőbe, tudtuk, hogy az más lesz, mint anyáink, apáink világa.
A világ nem változott
Ma már tudjuk, nem lett más. A világ, bár sokat változott külsőségeiben, azonban az emberi alaptermészet, és annak megnyilvánulásai az örökkévalóságot tükrözik.
Ugyan eltűnt a szocialista Magyarország, de mára itt van helyette valami hasonló. A tőlünk nyugatra élők sem más rendszerben élnek, mint eleik. Az ifjabb nemzedékek sem lettek mások, mint szüleik, nagyszüleik. A ruházat lezsersége, ugyanakkor uniformizáltsága manapság a világ minden táján zavarbaejtően azonos, és, bár alapvetően megváltozott a múlthoz képest, de a globalizációt fénysebességgel elősegítő technika révén azt is tudjuk, hogy aki viseli, vagyis az ember, valamint világa nem esett át semmiféle forradalmi átalakuláson.
Mindenesetre nekem, akinek az Easy Rider mindmáig nemcsak egy film, akinek John Lennon nemcsak egy zenész, és akinek a Rolling Stones ma is több mint egy zenekar, örömet szerez, hogy több évtized múltán megoszthatom emlékeimet azokkal, akik még a létező szocializmusnak nevezett társadalomban élték gyermekkorukat, fiatal éveiket. Tudom, egy-egy szó, történet elindítja majd olvasóim képzeletét, és már nem is velem lesznek, hanem ott, valahol a régmúltban, amikor még minden szépség, minden jó természetesnek tűnt – és eszünkbe sem jutott, hogy egyszer majd lehet másként is.
Tóth István
(Fotók: illusztrációk a kötetből)
(A Volt, L-múlt című könyv dedikálással és beszélgetéssel körített bemutatója a Sugárúti Fesztiválon lesz május 1-jén, csütörtökön 13 órakor!)
