Dicséretes szervezettség és remek fellépők sora, gyorsan orvosolt gyermekbetegségek és összességében vitathatatlanul pazar élmény: nagy sikert aratott a Duna-parton rendezett Ambrózia Fesztivál a múlt hét végén. Pillanatképek, meg legalább három fontos tanulság.
Kezdjük az utóbbiak közül a legfontosabbal: jó volt az időzítés, ez a nyárköszöntő jelleg önmagában telitalálat. Az is jó, hogy a közönség aktivitása, már maga a tömegesség visszaigazolta a szervezői szándékot – jó, hogy összejött a fesztivál, jó, hogy sokan, nagyon-nagyon sokan voltak, és jó, hogy összességében egyértelműen pozitív visszajelzések érkeztek mind a fellépők köréből, mind a nagyérdemű térfeléről. Minden más: mellékszál.
Remek kínálattal
Már a fesztiválprogram összeállítása kényes ügy persze, és ezt a kényes ügyet is remekül rendezte az Euroshow csapata: Pető Zsolt és kollektívája amúgy is nagyon sok és nagyon nagy melót tett a történet mellé, mögé, de erről majd lesz egy bekezdés később, most lássuk a koncertmenüt. A lényeg: megvolt az egyensúly a húzónevek és a feltörekvő bandák között, és bár ízlésekről, műfajokról, de még akár előadókról is lehet vitatkozni, de full fölösleges – egy fesztivál akkor és attól jó fesztivál, ha nem csak a nagyszínpad játszik, sőt, jó esélyt kapsz arra, hogy másutt is találsz kedvedre való muzsikát, élményt, időtöltést. Ebből a szempontból az Ambrózia lényegében tökéletes felhozatallal szolgált – nekem például minden napra jutott egy komoly meglepetés az ismert előadók mellé. Mindig mindenütt ott lenni persze egyfelől képtelenség, másrészt ökörség: éppen a kavalkád legfontosabb jellemzőjét, a sokféleség élményét, a rácsodálkozás varázsát hagyja veszni, aki helyszínről helyszínre rongyol a kihagyhatatlannak gondolt percekért.
Az első napot például a Bongor néven futó előadó bulijával kezdtem, nyers, éles, veszedelmesen erős szövegek a maroknyi, de annál lelkesebb közönség előtt – Kowa meg Majka is ütött, de nekem ez a szabadkai (de pláne tokiói!) csákesz volt a nap hőse pénteken. A szombat dettó: rendben, hatalmasat gurított Sisi hercegnő kegyetlenül erős bulija a nagyszínpadon kora este, és megvettem, de nagyon meg a Carson Coma zenekart – a koncertjük a fesztivál egyik vitathatatlan csúcspontja volt –, de a Trampúr nevű banda nyűgözött le igazán, és eskü, nem, illetve nem csak a „kapd el a seggem a vasútnál” meg az „örököltem egy mocsarat” szövegsorok miatt. Friss, lendületes local hero banda a festői egri végekről – amúgy pont olyan fésületlen, szabad, vagány és lelkes brigád, mint teszem azt a pécsi Kispál és a Borz vagy a szegedi Hollywoodi Bicikli volt harmincpár éve, vagy a Quimby, hogy egy kicsit (na jó, nagyon) hazabeszéljek. Hadd vegyem végig a felhozatalt: a vasárnapi menüben nálam mindent vitt a Parno Graszt zenekar késő délutáni napfürdős bulija, este meg a már említett Quimby remek, nekem nettó időutazást (is) hozó koncertje, viszont a revelatív élményt a fővárosi Backdoor People bulija hozta – az "Embertelen dal" már a beállásnál hasba rúgott, a koncerten is hibátlan volt.
A hátország is számít
Persze mindenkinek más és más nézőpont, fénytörés, élményzóna – ami viszont kétségkívül az Ambrózia számlájára írható és írandó, hogy remek feltételeket teremtett ahhoz, hogy ki-ki megtalálja a számára kedves elfoglaltságot, koncertet, kikapcsot a három nap alatt. A helyszín tökéletes, lazán bejárható, nyugis, emberléptékű. Apróság, de fontos apróság, hogy már a bejáratnál, mintegy névjegy/belépő gyanánt ott az Aztakeservit-brigád fémhulladékból kreált Poszeidon-portréja, apróság, de fontos apróság, hogy éjfél előtt is szedik a szemetet, apróság, de fontos apróság, hogy rendben vannak, tiszták az illemhelyek, és fontos, hogy folyamatosan jár a fesztiválbusz a belváros és a helyszín között.
Szemléletes tétel, hogy az első napon éppen a tömegesség és a nagy meleg miatt a folyadékbevitelhez hosszú sorokat kellett kiállni, másnapra rendeződött a helyzet – mindenre volt, lett megoldás. Jöjjön egy műhelytitok is: a már említett ötletgazda-főszervező, Pető Zsolt nem percek, de pillanatok alatt oldott meg egy számunkra nagyon fontos technikai problémát szombaton este – ez utóbbi példa is a már említett tényezőt erősítette, mindig és mindenre, mindenkire figyeltek, sok és nagy melóval teremtve meg a fesztivál hátországát. És éppen ebben rejlik az Ambrózia másik titka: a szakmát, ha tetszik, a szakmai alázatot nem szabad megspórolni egy ilyen léptékű, nagyságrendű vállalás esetén. Meg nem is lehet – hiszen ettől működik.
Hát kellett ez nekünk?
Egy picit távlatosabban fogom megválaszolni a kérdést, pedig egy szóval is sikerülhet: igen. Igen, mert fontos, hogy a város akár ezzel a fesztivállal is demonstrálja az életképességét, az élhetőségét, a vonzerejét. Az ország közepén vagyunk, egyforma távolságra Pécstől és Egertől, de még Szabadkától is, ha tetszik, Budapest tényleg csak egy ugrás, és bár ez még csak a második volt a sorban, a mostani siker akár hosszabb távra is megalapozhatja a folytatást.
És idővel – mi több, belátható időn belül – a város fontos védjegye is lehet az Ambrózia Fesztivál. A mostani siker után nem lehet kérdés: a lehetőség adott, mi több, kézenfekvő. A többi már szándék kérdése.
A DO napi bontásban jelentkezett a fesztivál galériáival; az alábbiakban mutatjuk mindet, hadd meséljenek a képek!
Ambrózia Fesztivál – 1. nap (katt) >>
Ambrózia Fesztivál – 2. nap (katt) >>
Ambrózia Fesztivál – 3. nap (katt) >>
(Fotó: Végh Zoltán)
