Tanácstalanság, düh és pislákoló remény – ezek jellemezték a második tömeges elbocsátási napot a szebb napokat látott acélipari óriás előtt. A vasműből két nap leforgása alatt közel 2500 embernek mondtak fel – legutóbb a Duna Furnace Dunai Vasmű Kft. bontott szerződést 800 munkavállalójával.
Furcsa hangulat töltötte meg a Vasmű teret még kedden reggel. A vasgyár bejáratában az emberek tömött sorokban várakoztak, folyamatosan váltották egymást a dolgozók. Üres kézzel mentek be, de nem úgy távoztak az épületből – a kezükben szorongatott papíron az elbocsátásukat fogalmazta meg munkaadójuk. Június utolsó hétfőjén a Dunarolling Dunai Vasmű Kft. 1700, egy héttel később pedig a Duna Furnace Dunai Vasmű Kft. küldte el 800 dolgozóját. Milyen jövője lesz az embereknek, a gyárnak, Dunaújvárosnak? Erről kérdeztük a most már volt munkavállalókat.
Van remény?
Négy férfi állt a DSTV kamerája elé – mindannyian hosszú évtizedeket szenteltek a gyárnak. Régóta lehetett sejteni, hogy a hangzatos ígéretekkel ellentétben nem fogják kihúzni a gyárat a gödörből. Az acélipari óriás rossz kezekbe került, nyilatkozott egyikük:
– Amikor a Liberty kezébe került, tudtuk, hogy nincs sok hátra – a cégnek egyszerűen nem volt érdeke fenntartani. Tulajdonosok váltották egymást a működése alatt, de munka mindig volt – ez azonban a gyár utolsó éveiben megváltozott. Mi maradtunk, tettük a dolgunkat egymásért és a vasműért.
Nincs mit szépíteni – mindenki csalódott és dühös. Becsületesen dolgoztak, ahogyan tették azt elődeik is – a városban nincs olyan család, aki így vagy úgy ne kötődne a gyárhoz. Mint elmondták, a legrosszabb a bizonytalanság, sokan nem tudják, hogyan és hova tovább:
– Rengeteg család megélhetése függött a vasműtől. A legkiszolgáltatottabb helyzetben az 50 év felettiek, illetve a nyugdíj előtt állók vannak – de olyat is hallottam már, hogy 45 év felett már nem kell vasműs dolgozó. Egyszerűen azért, mert sokan szakirányú tudással rendelkeznek – az olvasztár mihez kezdjen például akkumulátor gyárban? Az átképzési rendszerről pedig még semmit sem tudni – mendemonda, ahogyan a vasműsökre vonatkozó korkedvezményes nyugdíj is.
Amit végeztek a vasgyárban, az nem betanított munka volt, hanem hosszú tanulási folyamat után szerzett szakma, olyan tudással és munkakultúrával, amelyet aztán évekig, évtizedekig finomítottak a mindennapokban. A nyilatkozók közül mind kiemelték: a speciális munkához speciális tudás kellett. Úgy vélik, hogy vétek veszni hagyni szakértelmüket. A remény tartotta őket a gyár kötelékében – ez még mindig pislákol. A vasgyár egész kollektívája bizakodott, hittek abban, hogy nem hagyhatják cserben az ikonikus vállalatot.
A kormányközeli politikusok, képviselők jól tetsző ígéreteit kevesen hitték el – egyszerűen azért, mert belülről tapasztalták a krízist. Mondani bármit lehet – cselekedni már nehezebb.
A vasmű – dicső múlt, bizonytalan jövő
Az acélgyár köré épült fel az általunk ismert Dunaújváros – alapja volt a közösség identitásának. Ez is megrengett, mondják:
– A vasmű jelentette Dunaújváros alapjait – nemcsak a legnagyobb foglalkoztatóként, hanem a közgondolkodásban is. „Ha él a gyár, él a város” – lépten nyomon ezt halljuk, hallottuk. Most viszont előállt egy olyan helyzet, ahol ezt mindenkinek újra kell értékelnie. A közösség maradt, tenné a dolgát még most is – és nemcsak a saját megélhetésünkért, hanem a városi ipar megtartásáért.
Hogyan tovább, vasmű? Bízva bíznak az elküldött dolgozók, remélik, hogy az érték, amit a vasmű képvisel, nem lesz az enyészeté. Ahogyan fogalmaztak: ha már remény sem lenne, mi maradna helyette...?
Fotók: Végh Zoltán
