Csodás égi játék helyett és mellett remek közösségi élmény (galériával)

Pedig már az év címét is kiötöltem a cikkhez, jelesül egy Ady-parafrázis büntető szóviccével – jó, elárulom, Milyen sonka ma a Hold lett volna az összeállítás címe, egy gigantikus oppardonnal tompítva az élét –, de aztán jött a kegyetlen rögvaló: sokáig semmit, de tényleg semmit sem lehetett látni a holdfogyatkozás, meg főleg nem a Vérhold csodás jelenségéből városunkból vasárnap este.

Így is, úgy is van remény

Mindezek fényében két megjegyzés kívánkozik rögtön ide: az egyik, hogy mekkora öröm és boldogság, hogy sokan választották a Duna-partot az égi játék megfigyelésének helyszínéül, ráadásul amikor a tudományos nyomkövetők szerint már rég elhagyta a horizontot, de még mindig semmit sem mutatott magából a Hold, akkor is hűségesen kitartottak. (Szpojler: meg is lett a jutalmuk!)

A másik, és ez még erősebb tapasztalás, hogy milyen sokan vannak, akik a szimpla – és hozzám hasonlóan abszolút laikus – kíváncsiság mellett tudományos alapossággal közelítettek a vasárnap esti jelenséghez. A Víztorony árnyékában korrekt csillagászati műhely, amolyan mini tudósklub bontott zászlót, előbb Frey-Bene István, majd Kecső Attila élesített távcsövet (a körhöz később Nagy Tímea és brigádja is csatlakozott), mellettük-mögöttük többen is komoly fejtegetésbe fogtak.

Az egyik alapkérdés persze az volt, mekkora eséllyel tűnik föl majd a felhők takarásából a Hold – merthogy idővel feltűnt, erre éppen Kecső Attila műhelyünkhöz eljuttatott remek képe a szó szerinti fényes igazolás –, de az is felmerült, miért pont vörös ilyenkor a hold. Nem nagyon mennék bele a fénytani megfejtés dzsungelébe, de valami olyasmi a magyarázat, hogy a jelenség közepette a kék színtartomány eltűnik, a vörös megmarad, így a látvány/érzékelés során égi kísérőnk híven beteljesíti a Quimby zenekar dalának frázisát: "Van úgy, hogy vörös a Hold!"

Tudományos? Fantasztikus!

Aztán akadt még egy nagyon komoly hozadéka a vasárnap esti bevetésnek – és innen a műhelytitkok ösvényeire tévedünk. Teljesen új volt például, hogy több kollégáról is kiderült, komolyan érdeklődnek a téma iránt – a DSTV riportjából például fájdalmamra kimaradt Zozó, aki, ezt is csak most tudtam meg) jó ideig csillagászi álmokat dédelgetett. Nos, ő előbb korrekt módon vázolta, egyúttal pontosította, hogy amit én holdfogyatkozásnak gondolok, az pont a napfogyatkozás, majd egy elképesztő esetleírással is szolgált – ezt viszont kötelező jelleggel idemásolom, íme:

„Egy kis érdekesség, hogy érzékeljük, milyen különleges együttállás kell egy nap- vagy egy holdfogyatkozáshoz. Képzeljük el a következőt. Ha lenne egy 1 centiméteres golyónk (a Föld), azzal próbálnánk árnyékot vetni egy 2,73 milliméter (!!!) átmérőjű golyóra (a Hold), ami 3 méter messze van, és a fényforrás (a Nap) 1,17 kilométerről világítja meg.”

Nos, mindezek után a végére két ígéret maradt: ha tehetem, innentől már sosem hagyok ki lehetséges hold- és/vagy napfogyatkozást (a bulista jelleg miatt de pláne nem!), ráadásul ígérem, rendszeresen beszámolok a helyi amatőr csillagászok közösségének alkalmairól. Ettől még Spigott szakíró sem tántoríthat, ő a témakör másik, spirituális végpontján áll a véleményével, miszerint Vérholdat látni rosszat jelent. Mondtam is neki, hogy én e téren (is) Fülig Jimmy szintén ősi tudáson alapuló álláspontját képviselem, miszerint nem hiszek az ilyen babonákban, mert tudom, ha minden reggel a bal vállam fölött ráköpök egy barna kőre, nem foghat rajtam semmi átok.

A vége persze így is pompás volt: előbb pici derengés erejéig, majd teljes valójában is feltűnt a Hold, a távcsövön át is igéző látványt mutatott. De addigra nem is maradt kétely, kérdés: remek közösségi élmény kerekedett a Duna-parton, találkozunk a következő Vérholdkor!

A holdfogyatkozás tudományos és fantasztikus pillanatairól meséljenek a képek!

(Címlap- és belső oldali holdkép: Kecső Attila, fotók: DO)