Ki az az elvetemült, aki nemhogy tikkasztó kánikulában, de történetesen éppen a nyár eddigi legmelegebb napján kortárs művészeti tárlatvezetésre megy? Hát, például én. Mindjárt meg is magyarázom.
A Gyuszi. Na jó: Várnai Gyula. Ő a magyarázat, illetve még pontosabban a Munkácsy- és Pro Cultura Intercisae-díjjal elismert képzőművész (hinnétek, 70 felé ballag; csak sasoltam, amikor felemlítette, pedig de!) kiállítása, amelynek megnyitójára itt nem részletezendő familiáris okból nem volt érkezésem eljutni, de a bemutató vége felé szervezett tárlatvezetést már nem hagytam, nem hagyhattam ki.
Tudományos? Fantasztikus!
Maroknyi, de annál lelkesebb csapathoz csatlakoztam a Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D) rendezett eseményen, kint éppen főni készült a Föld nevű bolygó, bent meg izgalmas, meghökkentő, nem olykor-olykor, de az egészet tekintve is tudományos alapozottságú művek sokasága várta a látogatókat. Meg Zsinka Gabriella műtörténész, az ICA-D művészeti igazgatója és egyúttal A jövő menő című – már a cím is de menő! – gyűjteményes (életmű)kiállítás kurátora, és persze Várnai, aki a tőle megszokott csöndes szerénységgel kapcsolódott a programhoz.
Amely, hadd ne fukarkodjak a jelzőkkel, egyszerre volt lenyűgöző és elgondolkodtató, sokrétű, alapos, fegyelmezett és igéző. Úgy mutatta be az életmű egészét – benne a témák, motívumok vándorlását, a ciklusosságot, a figyelem és a fókusz változásának apró rezdüléseit –, hogy közben nemcsak az anyaghasználatról, a médiumok merész egymásba úsztatásáról, de a Várnai-féle multidiszciplináris megközelítésről is átfogó képet kaptunk. Pici kvantumfizikát, sok-sok filozófiát, csillagtérképeket, a 3D-s nyomtatás műhelytitkait, zenei motívumokat, a művészi praxis finomságait.
Beránt, nem ereszt
A tárlatvezetés során az is gyorsan evidenssé vált, hogy miért tartotta/tartja az ICA-D a Várnai-bemutatót az évad meghatározó eseményének. Éppen a genius loci, a hely szelleme okán. Várnai kiállítása itt és most: totális élmény, amelyben a globális, esetenként univerzális tényezők hasonló súllyal esnek latba, mint a várostörténeti vonatkozású vizuális jelek, például a Vasmű úti toronyház neon békegalambja, ami aztán a Velencei Biennálé magyar pavilonjába készült Várnai-kompozíció meghatározó motívuma lett. Ahol a helyi viszonylat válik a meghaladhatatlan tágasság jelképévé. Dunaújvárosikum, a szebbik, vállalható fajtából.
Azt sem írom a véletlen számlájára, hogy a most felidézett kalandtúra mellett még egy "űrutazást" tartott az ICA-D, amelyen a "Rajta, Újváros!" Egyesület képviselőivel közösen tekintette meg Pintér Tamás polgármester Várnai Gyula kiállítását.
Az életmű meghatározó tételeit felvonultató tárlaton szintén a kiállító művész, valamint Zsinka Gabriella kurátor vezette körbe a látogatókat. "A szakavatott tárlatvezetésnek köszönhetően a résztvevők nemcsak a műveket ismerhették meg, hanem bepillantást nyerhettek azok születésének hátterébe, a művész gondolataiba és üzeneteibe is" – írja az önkormányzat hivatalos facebook felülete.
De vissza, vissza a saját élményzónába: az meg már tényleg csak a ráadás ugyanis, hogy a bemutató rengeteg játékkal, humorral, elgondolkodtató, alkalmanként kifejezetten szórakoztató, a rá- és felismerésnek is utat/teret hagyó elemmel ajándékozza meg a látogatót. A tárlat (egyik) alapművének számító, a Heisengberg-féle határozatlansági relációt egy tételmondatban összegző mű befogadásához meg kell találni azt az egyetlen pontot, ahonnan a teljes mondat olvasható, a másik (régebbi) kedvencem, az „Aura” szintén a befogadói aktivitásra épít és épül.
Aztán végig, így tovább: agyalunk, nevetünk, megállunk, rácsodálkozunk – és rendre megállapítjuk, sokadszor, újfent, hogy amit látunk, az nagyon, nagyon a kedvünkre való. És lám, lám, örülhetünk, mindenestől a miénk.
(Archív fotók: Végh Zoltán)
