1759. október 27-én született Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítás vezéralakja. Íróként, költőként, műfordítóként és irodalomszervezőként egész életét anyanyelvünk fejlesztésének szentelte. Munkássága nélkül a mai magyar irodalom és nyelvhasználat is egészen másként alakult volna.
Kazinczy Ferenc a Bihar vármegyei Érsemjénben született, nemesi családban. Tanulmányait a Sárospataki Református Kollégiumban végezte, később jogot tanult, majd Kassán iskolafelügyelőként dolgozott.
Irodalmi pályája a felvilágosodás eszméinek jegyében bontakozott ki. Batsányi Jánossal és Baróti Szabó Dáviddal megalapította a Magyar Museum című folyóiratot, később pedig az Orpheust szerkesztette.
A Martinovics-féle mozgalomban való részvétele miatt 1794-ben letartóztatták. Több mint hat évet töltött fogságban, ahonnan 1801-ben szabadult.
Széphalmi otthonából ezután a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb szervezőjévé vált. Kiterjedt levelezésével írókat támogatott, műveket bírált és új irodalmi irányokat népszerűsített.
Legnagyobb érdeme a nyelvújítás vezetése volt. Célja az volt, hogy a magyar nyelv a tudomány, a művészet és a közélet minden területén korszerű kifejezőeszközzé váljon. Támogatta az új szavak alkotását, a régiek felelevenítését és a választékosabb stílust.
Az 1811-ben megjelent Tövisek és virágok című epigrammagyűjteménye jelentős nyelvújítási vitákat indított el. Fontos művei közé tartozik a Pályám emlékezete és a Fogságom naplója is.
Kazinczy 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagja lett. Egy évvel később, 1831. augusztus 23-án Széphalmon hunyt el.
Öröksége ma is él: munkássága hozzájárult a modern magyar irodalmi nyelv kialakulásához.
