Úgy hívják, János. Kóti János. Véletlenül bukkantam rá. A világhálón valaki azt írja róla: „Egy igaz ember.” No, hát járjunk utána. Szerezzünk bizonyosságot eme „igazság” felől. Nézzünk János szemébe.
Mit mondjak, nem könnyű utánajárni. Túl sokat sehol sem tudunk meg róla, sőt; mondhatni, alig valamit. A nyilvánosság az ő esetében szinte értelmezhetetlen dolog. Azért aki kitartóan kutakodik a neten, csak nyomára bukkan. Rátalál például arra a videóra, amelyen egy szép népdalfeldolgozást énekel. Ezt: Magyarország az én kedves szép hazám.
Jó, jó – mondhatja bárki –, de hát annyi különleges felvételbe botolhatunk nap mint nap, miért épp ez lenne az érdekes? És miért az énekesek közt teljesen ismeretlen Kóti János?
Várjuk ki a végét! Lejátszás. Indítás.
A Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában csak éppen hogy dereng a fény. A csöndben halk zeneszó, a fölvezető dallamsor után a hangszerek elcsöndesülnek. Megszólal egy tiszta hang.
Magyarország az én kedves szép hazám.
Oda vágy csak gyönge szívem igazán.
Vígy el, vígy el édes lovam hazámig,
Hogy ne fájjon gyönge szívem sokáig.
A reflektor fénysugarában János. Szokatlan: ülve énekel. Két keze összekulcsolva, fejét félre ejti, szeme csukva, látni, a világ megszűnt körülötte, csak az ének van, csak a feladat, itt most arról kell szólnia mindennek, hogy „vígy el édes lovam hazámig”. János a hazáról beszél. A hazához.
Elindultam hosszú útra egyedül.
Mindenfelől borul az ég, nem derül.
Én felültem a világ vad lovára,
De zabolát nem tettem a szájára.
Amikor a második versszak véget ér, hegedűk, fúvósok, ütősök hatalmas hangja tölti meg a teret, egy kórus is megszólal, aztán zongora meg gitár – a szimfonikus zenekar együtt játszik rockerekkel, összhangban, ihletetten. Érzéssel. János itt már nincs egyedül… de hát eddig sem volt! Szeretet ölelte körül. A világot járt zenészek, énekesek, nagy koncertpódiumok elismert művészei meghúzódtak a háttérben, feszülten figyeltek, arcukon a megrendültség tükröződött. Aztán amikor ők is bekapcsolódtak, játékuk azt sugallta: most vagy soha! Nem tudom, mikor láttam hasonlóan átélt zenélést.
Az előadás a hazaszeretetről üzent. Meg arról: ne add fel!
Az énekest úgy hívják: Kóti János. Jaj, dehogy János, Jánoska. Nyolc-, vagy tán tízéves fiúcska. Végig egy székben ült, amely székből ő tán már sosem tud fölkelni. Két keze végig összefogva, az erősebb tartotta az erőtlent, egyik kéz a másik gyámja volt. A szeme csukva, csak néha-néha nyílt meg résnyire, épp csak egy pillanatra. De hiába is… Jánoska ugyanis semmit nem lát az őt körülvevő világból. De hogy mindent tud, hogy mindent mélyen átérez, arról a megrendítően szép előadás vall.
Vagy százan dolgoztak együtt a kisfiúval – alázattal, a háttérben maradva, jelezve, hogy ez most János ideje. Nem említem hát név szerint egyiküket sem, a népdalt gyönyörűen átdolgozó zeneszerző-karmestert, az operaénekeseket, a szólistákat, az évek óra a sérült gyerekeknek zenével örömet adó ötletgazdát, a videó készítőit – szavak nélkül beszél róluk a felvétel. És szól a megrendítően őszinte, erős lelkű, igaz kisemberről.
