Jó hírt mond a meteorológus: a nagy esőknek – egy jó darabig legalábbis – vége szakad. Naposabb idők jönnek. Csak a romboló szél föl ne támadjon, mint egy hónapja is; amikor a zivatarok után végre kiderült az ég, vad szelek jöttek.
Megszenvedték ezt a ritkás erdők, sokfelé hiába igyekeztek a fák az eső áztatta talajba kapaszkodni.
Akkortájt, egy tanyát keresve, az aszfaltról a földútra kanyarodtam – ott aztán megálljt parancsoltak a keresztbe álló fatörzsek. Egyik-másik már szinte földig hajolt, és néhányuk fenyegetően „lebegett” az ember feje fölött. Jobbra is, balra is megdőlt, derékba tört, elfeküdt fák mutatták a szél pusztítását.
A szántóföldek is viselik a kora őszi időjárás nyomát. Sok helyütt még lábon, töretlenül áll a kukorica, a vetésterület felén sem végeztek a betakarítással. Van, ahol a napraforgó is odakint vár még a sorára. A tengernyi eső az őszi búza vetését rendkívüli módon hátráltatta, a tervezettnek csak a negyedét vethették el. A mélyszántás, a földek tavaszra való előkészítése ugyancsak késik, a terület töredékén végeztek ezzel a munkával.
Az erdőbirtokosok is, a gazdaemberek is a napsütés ígéretében bíznak.
