Ha Húsvéthétfő, akkor locsolkodás

Szerencsés jó reggelt kívánok e házba,
Én is mint egy holló gyüttem a munkába.
Láttam és tanáltam egy szép virágszálra,
Engedelmet kérek a meglocsolásra.

„Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik, és jól megfürösztik.” – írta Orbán Balázs még 1869-ben a húsvéthétfőről.

Húsvéthétfő, egyes tájakon vízbevetőhétfő, más néven húsvét másnapja már az emberi örömnek, főként a fiatalságnak az ünnepe. Erdélyben, a XIX. század végén a székely legények kötelességüknek tartották, hogy húsvét másnapjára virradóra kedvesük portájára szép fenyőágat tűzzenek. A fenyőágakért, ha kellett, elmentek a negyedik, ötödik határba is, és ha pénzért vagy kérlelésre nem adtak nekik, akkor bizony ellopták a dísznek valót. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették. A legjobb táncosoknak vőfély volt a nevük, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. Bibliai eredetet is tulajdonítanak a locsolkodás hagyományának, eszerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket.

A húsvéthétfői népszokás évszázadok óta töretlen, ma is, még a városi környezetben is tovább él.