Téli táj emberrel, szamárral

Jó ismerősök tanyáján vagyok, legutóbb akkor jártam itt, amikor egy hirtelen jött vihar elvitte álmukat, s a fejük felől a tetőt. Körülnézek, túl sok változás nincs, de új tető, na, az már szerencsére van, a megsérült hodályt pedig majd kijavítják, ha lesz rá pénz és idő.

A vonuló szamarakat figyelem. Hová tartanak ezek ott heten, Margitka, kérdezem a gazdasszonytól. Csak mennek a maguk esze után, válaszolja, és tudom, nem jó tovább faggatózni, mert kiderül, hogy szamárügyben mennyire laikus vagyok. De megérzi tudatlanságom, elmondja a legfontosabbakat róluk, s azzal zárja, hogy mi az a keresztet formázó jel a hátukon. És most én lepem meg őt: ezt éppen tudom egy szamártanásztól, meg egy moldvai asszonytól is. Vállkereszt, a keresztények jelképének pontos mása.

A jelet viselő csacsik, csődör, anyaszamár és játékos csikó bóklász a tanya környékén. Egykedvűen viselik csípős hideget. A birkáknak kicsit jobb az akolban, noha a tetőn még megvan a hatalmas lyuk, a nádfedél megtépve, sündisznómód merednek az égre a szétzilált kévecsonkok. A vihar nyomai. A szél alattomosan közelített. Az erdő köziben araszolt, aztán ahogy kiért a bokra-sincs lapályra, felbőgött, orkánná vadult. Vitte a villanydúcot, hetet a földre terített, a betongyámot a derekánál törte ketté, nekiment a tanyaháznak, a végfalba kapaszkodott, egyszerűen kilökte, végigszántott a fedélszéken, sunyimód megemelte a tetőt, pattant a gáncsfa, lazult a szelemen, recsegett-ropogott minden. Röpültek a cserepek ezerfelé.

És az álmok is, a Mihályék álmai. Ott álltak remények forgácsai fölött. Néztek a messzibe. Elláttak tán az idők mélyére is, amikor még fiatalok voltak, s akkor is átéltek egy pusztító vihart.
Drága Miskám – szólítja férjét Piroska – látod, mennyi év kellett elmúljon, hogy megint jöjjön egy ilyen rettenetes szél, hogy kegyetlenül megbúbolja a házamat, istállómat. De ez jel. A jó Isten üzent, hogy ne szuttyogjunk, tegyük a dolgunkat. Mert nincs reménytelen helyzet.

Honnét ez a kifogyhatatlan lelkierő? A szívósságuk jó alap, de bizonyosan segíti őket a hitük is. És ezért hagyják meg békiben a tanya szamarait is, hiszen jelképek. Mindet megtartják. Igénytelen – mondja Piroska –, a kórón is megél. És hogyne tartanám meg őket, ha Krisztus jelét viselik?
A pusztán a hét csacsi még mindig kitartóan vonul. Gerincélükön ott a fekete csík, azt föntebb egy rövidebb csík metszi, kész a jelkép. A vállkereszt történetét úgy mondta el jó rég a szép szavú moldvai mesemondó asszony, hogy a gyermek Jézust és édesanyját, Máriát Heródes katonái elől szamárháton menekítette József Egyiptomba, s a vész múltával ugyanígy vitte vissza őket Názáretbe. A megérkezéskor a gyermek azt mondta a csacsinak: köszönöm, hogy hazahoztál, és jelet rajzolt az állat hátára. A hűség keresztjét.

Ama kisgyermek megszületésének ünnepére készülünk.