"A bolt személyzete nem hint puszikákat, nem kellemkedik, nem bájolog – egyszerűen csak kedves. Figyelmes... A kisváros szociológiai sajátossága – így a szakirodalom – az emberi gesztusok továbbélése. És tényleg: bármerre jár az ide tévedő, mosollyal, figyelmességgel találkozik."
Puszika, puszikaaa! – jön a harsány kiáltás a bejárattól, mindenki odakapja a fejét, termetes asszonyság libben be a kisboltba, és puszikát küld mindenfelé. A többség csak néz kikerekedett szemmel. Mesterkélt, életidegen ez a puszikaáradat, még egy klubban is furcsa lenne, hát még a sarki fűszeresnél… Egy-két törzsvevőn azért látszik, hogy nem először élik át a fergeteges belépőt.
Lassan ugyan, de azért nálunk is, akik nem ismerjük e különös jelenet főszereplőjét, leesik a tantusz: az asszony bizalmaskodása, a mindenfelé küldött puszika az ő beavatottságát hivatott demonstrálni. Így jelzi, hogy ő itt aztán tényleg otthonos, nem egy jöttment alkalmi vevő, mint mi, a többség. És siet – magyarázza fennhangon –, nagyon siet, mert annyi az üzleti gondja-baja… Meg is lepődik, amikor az eladó kis türelmet kér tőle, és akkurátusan kiszolgálja az éppen soron következőt.
A bolt személyzete nem hint puszikákat, nem kellemkedik, nem bájolog – egyszerűen csak kedves. Figyelmes. És nem ugrik rögtön a „fontos” vevő érkezésekor. Elnéztem: az idősebb – ő lehetett a tulajdonos – ugyanolyan mosolygós volt a szerény öltözetű nénikével, ugyanúgy szolgálta ki, mint a pénzben (és puszikában) bővelkedő másikat. Egy nem oly régi párbeszéd jutott eszembe. Tizenhét éves lányommal csavarogtunk Újvárosban. Életében másodszor volt itt, és vajon mi tűnt fel neki? – Apa – mondta –, itt mindenki olyan kedves!
A kisváros szociológiai sajátossága – így a szakirodalom – az emberi gesztusok továbbélése. És tényleg: bármerre jár az ide tévedő, mosollyal, figyelmességgel találkozik. Így fogadja a gyógyszertárban a patikus hölgy, így a fűszeres, a főiskolai szálló recepciósa vagy a menza pénztárosa, a múzeumi teremőr vagy az ismeretlen lány, akitől útbaigazítást kér. És ha épp most romlott el – mint nekem is – az úton nélkülözhetetlen elektromos ketyeréje, és bekopog az ezermester műhelyébe a Dózsa György út sarkán, ott együttérzésre lel.
A szakember rögtön a javításhoz lát, ne veszítsen időt az úton lévő. A műhely gazdáját Gézának hívják – megtudom, hisz’ itt még őrzik az egykor oly természetes szokást, hogy a mester és az ügyfél egymásnak bemutatkozik. És az idő nem süket csöndben telik: bármily különös, beszélgetnek…! Pesten – mondja lánykám – olykor még a köszönésért is hálás lehet a betérő.
Géza műhelyével átellenben kis varroda, ide is be kellett mennem egyszer ruhaigazításra. Mintha kávéházba csöppentem volna, csevegő asszonytársaság fogadott: a francia női szabó, Kiss Istvánné Ilona és a mindennapos vendégei. „Ez a béke szigete – olvasom Ilona asszony szavait, immár a Dunaújváros Hetilapban. – Ide szabadon bejárnak az emberek, akikkel elbeszélgetek, közben pedig dolgozom.” Hetilapunk és „testvére”, a Dunaújváros Online új sorozatának egyik darabja, a szabómesterről készült portré őrzi e szavakat. Rokonszenves dolog: a két médium azok gondolatainak ad helyt, akik a város vonzerejének fontos titkait ismerik. A figyelmességet. A kedvességet.
