1956, Pentele üzen: nem alkuszik

Forradalmi krónikánk egy hete 1956. október 28-ával zárult. Kettős arculatú nap ez. Nagy Imre miniszterelnök tűzszünetet rendel el, bejelenti az ÁVH megszűnését, a szovjet csapatok kivonását Budapestről. Városunkban mindeközben a hajnali tűzharc áldozatait gyászolják, a sebesültek életéért az orvosok küzdenek, a helyiek tömegesen jelentkeznek véradásra – a beijedt pártvezetők meg száz géppisztolyos katonát rendelnek a saját védelmükre, majd a rendőrség biztos falai közé menekülnek…
Aztán itt is elhallgatnak a fegyverek. A légvédelmi tüzérezred katonái a felkelők mellé állnak. A hatalmat már a munkástanács gyakorolja: október 30-án megszervezi a nemzetőrséget, irányítja a helyi ÁVH-állomány leszerelését, felügyeli a fegyverek leadását. Az üzletek ismét kinyitnak. Pentele megtapasztalja a környező települések szolidaritását – Mezőfalváról például vagonnyi élelmiszer érkezik a kórházba. A város maga is együttérzést mutat: az élelmiszert továbbküldik Budapestre, a János Kórházba, ahol arra nagyobb szükség van.

Másnap a tanácsháza nagytermében megalakul a nemzeti bizottság. A forradalom lapja, az Igazság így tudósít erről: „Dunapentelén 1956. október 31-én a dolgozó nép minden rétegéből, a munkástanácsok, az óvárosi földművesek, a forradalmi munkás- és diákifjúság és a forradalmi értelmiség küldötteiből megalakult Dunapentele Város Nemzeti Bizottsága, és Dunapentele egész területén átvette a teljes főhatalmat.” Határozatot hoznak, amelyben az országos követelésekhez csatlakozva sürgetik a szovjet csapatok végleges kivonulását, a varsói paktum felmondását, Magyarország semlegességének deklarálását. Helyi ügyekről rendelkezve a hősi halált halt penteleiek katonai pompával való eltemetéséről és a rabgazdaságban őrzött politikai foglyok szabadon bocsátásáról döntenek, majd felhívják a város lakosságát, hogy „a kivonuló szovjet csapatokkal szemben tartózkodjon mindennemű provokatív cselekménytől, és hazája érdekében őrizze meg teljes nyugalmát”. Izinger Gyula főhadnagyot kinevezik a város katonai parancsnokává. Felfegyverzik a nemzetőröket, célszerűen átcsoportosítják a védelmi egységeket. A város új vezetése azon dolgozik, hogy megteremtse a békés hétköznapok feltételeit.

A moszkvai politikai vegykonyhában eközben már készül a reváns terve.
Pentelén vészjósló jel, hogy a diktatúra erői újra felbátorodnak, helyi kommunista sejtet szerveznek. A november 3-án sugározni kezdett pentelei szabad rádióadó beszámol arról, hogy a szovjet propagandairatok a forradalmunkat fasiszta vérengzésnek minősítik, tüzelni igyekezvén ezzel katonáikat és a kollaboráns erőket. A nemzeti bizottság ezért parlamentereket küld a dunaföldvári szovjet egységparancsnokhoz. Megállapodnak arról, hogy egyik fél sem kezdeményez tűzharcot. A delegátusok beszámolója szerint „a szovjet páncélos egységek nem jönnek be a városba, sem fegyverrel, sem fegyvertelenül, sem támadó, sem békés szándékkal.” Döntenek arról, hogy november 4-én a dunaföldvári laktanyában a szovjet parancsnokság valamint a nemzeti bizottság és a Dunapentelei Forradalmi Katonai Tanács egyezséget köt város békéje érdekében. November negyedike azonban mást hoz egész Magyarország népének…
Hajnalban tíz szovjet hadosztály 150 ezer katonával halálos támadást indít hazánk ellen. Az agresszor nem várt ellenállással szembesül: Budapesten és számos vidéki városban a rosszul felfegyverzett forradalmárok veszik fel a harcot a szovjet tűzhengerrel. A vidék egyik leghősiesebb ellenállója éppen Dunapentele volt. A város a végsőkig kitartott. A sors különös játéka: az idegileg kimerült katonai parancsnok helyett a korábbi sortüzekért felelős Nagyéri Károly századost bízzák meg a város védelmével, s az új főparancsnok teljesíti a feladatot. A nemzeti bizottsággal és a vasmű munkástanácsával karöltve szervezi meg Pentele szabadságküzdelmét. Mozgósítják a hadra fogható férfiakat, a lövegkezeléshez értőket, a motorszerelőket. A kórházba rendelik az összes orvost és ápolónőt. Háromezer civil jelentkezik azonnal fegyveres szolgálatra. A szabadságharcosok kiképzése megkezdődik. A Rákóczi-adó nevet felvevő pentelei szabad rádió szünet nélkül sugározza a híreket, felhívásokat. Az adóberendezés helyét állandóan változtatják, hogy ne lehessen bemérni.

Nagyéri főparancsok a városi sportgépekkel végeztet felderítő repülést. 5-én tűzparancsot ad ki a szovjet egységek ellen. 6-án ellenséges harckocsik közelítenek a város felé, ám a védelem tűzcsapása meghátrálásra kényszeríti a túlsúlyban lévő támadókat. Ekkor erősítés érkezik: Adony, Dunaföldvár és Székesfehérvár idegen erői egyesülve törnek a kis Pentelére. A kecskeméti szovjet parancsnok parlamentereket küld, megadásra szólítva fel a szabadságharcosokat. A munkásság megvédi a várost – üzenik vissza a felkelők. Pentele nem kapitulál, nem alkuszik…
November 7-e, hajnal, három óra: több irányból indul támadás a kisváros ellen. Nagyvenyim felől félórás tüzérségi tűz, majd újabb két oldalról ugyanaz. Délelőtt harci repülők felderítést végeznek. Nyolc MIG 17-es ez után gépágyútüzet zúdít a várost védő lövegállásokra. Tüzéreink nem rettennek meg a szörnyű túlerőtől, nem maradnak adósak a válasszal. Közben 51 harckocsi gyűrűt von a város köré, majd Ercsiből a tarackosok, Adonyból az aknavetősök veszik össztűz alá a magyar állásokat. Két órányi rettenetes harc… a védelem eddig bírta. Tüzérségi nyitány, egész nap berepülések, gépágyútűz a levegőből, teljes bekerítés, százhúsz perces összehangolt attak – hogy a szabadságharcosok a sokszoros túlerővel szemben eddig is ki tudtak tartani, az is maga a csoda.
Tíz halott, több tucat sebesült – a nap szomorú mérlege. Pentele összesen huszonnégy embert gyászolt, köztük két, felismerhetetlenül szétroncsolt testű ismeretlent. A forradalom elbukott, de a szellem már kiszabadult a palackból. A penteleiek, amíg csak lehetett, néma ellenállással és sztrájkkal megkeserítették a hatalom mindennapjait. A város a végsőkig kitartott.