"Sztálin halála után a nevét viselő vasmű és a város életében is fordulat következett be. Az erőltetett iparosítás, a „vas és acél országa” hamis célkitűzése súlyos gazdasági gondokat okozott, s ez érezhető lett a romló közellátásban is..."
Sztálin halála után a nevét viselő vasmű és a város életében is fordulat következett be. Az erőltetett iparosítás, a „vas és acél országa” hamis célkitűzése súlyos gazdasági gondokat okozott, s ez érezhető lett a romló közellátásban is. A vezetők közül sokan úgy látták, hogy a pénznyelő vasmű és az erőn felüli városépítés a gazdasági bajok egyik okozója. A sztálinvárosi vasóriás presztízse tehát jelentősen csökkent. A fejlesztést megakasztották. Ahogy az egykori beszámoló rögzíti: a városban megfagyott a levegő, a munkások körében pattanásig nőtt a feszültség. A városvezetés elbizonytalanodott, a tanácselnök lemondott. A hamu alatt izzani kezdett a parázs.
Noha új beruházás nem indult, az éppen zajlót befejezték, így ’54 februárja utolsó napján felavatták a nagyolvasztót. Az eseményre az ország vezetői – élükön Rákosi Mátyással – a városba érkeztek. Ekkor szembesültek a barakktáborokkal, a félkészen hagyott lakóházak sorával, a lehangoló szociális viszonyokkal, a látható szegénységgel. Némi tűzoltómunka aztán megindult, de mindent pótolni már nem lehetett. A közhangulat romlott, az elégedetlenség nőtt. Így értünk be az ’56-os évbe.
Szeptember derekán jelképes kapavágással megkezdődött a szalmacellulóz gyár építése – amelyet egy újabb jogtiprás előzött meg: a kiszemelt területen élő földművesek ingatlanjait megváltás nélkül kisajátították. Tizennyolc család lett földönfutó. Sokakban felrémlett az ’53 előtti törvénytelenségek emléke. A már addig is szervezkedő értelmiségiek és munkások egymásra találtak. Változást vártak – s az október 23-án Pestről érkezett hírek után immár zajosan követeltek. A városlakókat hatalmába kerítette a forradalmi hangulat. Ez a vezetést megrettentette.
24-én hajnalban az itt állomásozó légvédelmi tüzérezred parancsnoka, Nagyréti Károly százados riadót rendelt el, s megkezdte a laktanya, valamint a város fontosabb objektumainak védelmét. A hadsereg a bevezető utakat is ellenőrzés alá vette. Az útzáron átjutni igyekvő – a pesti felkelőknek kenyeret szállító – autót lefoglalták, a kocsin lévő öt katonát letartóztatták.
A lázongó városlakók népgyűlésen foglalták össze követeléseiket. Döntöttek a Dunapentele név visszavételéről, a vasmű nevének „desztalinizálásáról”. A helyi pártvezetés – a zavarodottság után kissé felocsúdva – ellentámadást indított. Vasmunkások egy parányi csoportjával táviratot írattak, s beolvastatták a Kossuth rádióban. A távirat a „békés szocialista fejlődést” felszámolni akaró „ellenforradalmi hordáról” szólt, amellyel a munkástöbbség felveszi a harcot. Mondanunk se kell, ez színtiszta hazugság volt. A munkások zöme az első pillanattól a felkelők pártjára állt.
25-én délután újabb népgyűlés zajlott. Küldöttséget indítottak Pestre, Nagy Imre miniszterelnökhöz, a penteleiek követelését tartalmazó petícióval. Kora este a népgyűlés másfélezer résztvevője a tüzérlaktanyához vonult, hogy kierőszakolja az őrizetbe vett katonák szabadon bocsátását, a népgyűlésbe katonaküldöttek delegálását, a katonasipkákról a vörös csillag eltávolítását. A követelés teljesült, így elvonult a tömeg. Később azonban egy radikális csoport további kívánságokat nyomatékosítva ismét megjelent a kapunál, majd nem sokkal ez után újabb háromezer ember érkezett, immár fegyvereket követelve. Bezúzták a kaput, behatoltak az udvarra. A riasztólövések nem állították meg őket – s ekkor következett be a drámai fordulat: a tűzparancsra a katonák a fegyvereiket immár a felkelőkre irányították. A sortűz után sebesültek sokasága maradt a földön. Hárman már élettelenül hevertek… A tragédia Pentele népének többségét végérvényesen a forradalom mellé állította.
A küldöttség időközben a fővárosba ért. A forradalmárok körtéri csoportja örömmel fogadta a vasmunkás küldöttséget; az ÁVH emberei azonban később orvul bekerítették, foglyul ejtették a delegációt. Szabadulásukat harmadnap csak annak köszönhették, hogy a pentelei felkelők fegyveres menekítő csoportot szerveztek – s e hírre a pártközpont azonnal intézkedett. A küldöttség két vezetője, Sándor András és Dénes Gábor a Kossuth rádióban elhangzott üzenetben kitartásra, de bölcs mértéktartásra szólította föl Pentele forradalmárait, mert „minden magyar élet és nemzeti érték drága”.
A hadosztályparancsnokság emberrel és fegyverrel erősítette meg a tüzérezredet, s ez fölbátorította a városi pártvezetést. Szavunk című propagandalapjukban hazug módon lelketlen gyújtogatóknak, fosztogatóknak nevezték a felkelőket, s a gyávák hamis optimizmusát sugallták: „Lassan kihamvadnak a tűzvész utolsó szikrái is. Tapossuk el, nehogy még egyszer fellobbanjon, és emeljük fel a fáklyát. Az igazság fáklyáját, mely az utat mutatja nekünk világosodó jövőnk felé.”
Nos, az „igazság fáklyája” nem a pártvezetés kezében volt… az emberek pedig nem kértek a bolsevik „világosodó jövőből”. A forradalom kiteljesedett.
