"Igen, meglehet, hogy bánatában önti ránk a természet haragját rendre ezen az ünnepnapon. Október 23-a ugyanis legtöbbször esőt, szelet, hideget hoz. Vagy mindez csak az emlékeinkben él? Ha tényleg megcsal az emlékezet, nincs mit csodálni ezen..."
Igen, meglehet, hogy bánatában önti ránk a természet haragját rendre ezen az ünnepnapon. Október 23-a ugyanis legtöbbször esőt, szelet, hideget hoz. Vagy mindez csak az emlékeinkben él?
Ha tényleg megcsal az emlékezet, nincs mit csodálni ezen: különös nap ez, amikor egyszerre ünneplünk és gyászolunk, amikor a derűre ború érzete párban jár. Mert forradalmunk kitörésének napjához agyunk már a november negyedikét, a szabadságharc eltiprásának tragikus napját is odaenyvezi. Nem csoda, ha nem verőfényt, hanem szomorú-felhős októberi égboltot rögzít 23-ára az emlékezetünk.
Ha létezik az a bölcs öreg Isten, miért nem intézte másként? Miért nem segített egy nemzet harcában? – kérdezhetné bármely ateista barátunk. De hagyjuk most, ez nem a hitviták napja – hanem a hitek egyesülését idéző pillanat. 1956 viharos őszén ugyanis egy dologban azonos volt a magyarság: a szabadsághitben. Ekkor már ki-ki a saját bőrén érezte, hogy nem jött el az ígért jólét, hogy szoros a nyakörv, hogy szűk a gondolattér, hogy nincs véleményszabadság. Hogy azt se lehet az országvezetők szemébe vágni: nem ezt ígértétek. Sokan némák voltak – vagy mert börtönben ültek, vagy mert örökre elnémította őket a kötél. A többség viszont többé már nem hallgatott. Egy ország föllázadt, s a világ számára példát adott, annak legnagyobb ámulatára… lásd – Márai: "Nem érti ezt az a sok ember, /
Mi áradt itt meg, mint a tenger?"
Márai Sándor kérdezett, s a választ is megadta: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«"
Pentele-Dunaújváros, kegyeletteljes emlékezést!
