"Az adakozók többsége nem veri nagydobra, amit tesz, különösképp azok, akik maguk is segítségre szorulnának. Ők a keveset osztják meg másokkal. A két „segítő” szent, az ókori és a középkori Lázár is ilyen volt."
Nem is mai, nem is „nagy” hír – csak éppen fontos. Karácsonyváró időben különösképp. Mert emberi. Régi világhálós bejegyzéseket böngészve bukkantam rá.
Akkor is ünnepre vártak az emberek. Egy igencsak kicsi közösség, a dunaújvárosi Aprók Háza óvoda pedagógusai emlékeztek meg egy idős asszonyról. Búcsúztatták, mert örökre elment, épp karácsony előtt. „A mi lekváros nénikénk...” – így nevezték őt, Gizi nénit. Nem vitt véghez nagy tettet, sőt, egészen kicsi, de lélek diktálta dolgot cselekedett: tekintélyes mennyiségű maga főzte lekvárral segítette a gyermekintézményt.
Elképzelem, ahogy a szerény jövedelmű nyugdíjas a piacon gyümölcsöt vesz, hazacipeli, bajlódik vele, mossa-hámozza-cukrozza-főzi-dunsztolja, majd szállítja az óvodába. Nem is látja, amikor a gyerekek a lekváros kenyeret majszolják, de tudja, és örül. „Isten a jókedvű adakozót szereti” – tartja a Pál apostoltól származtatott mondás. Ilyennek gondolom az egykori Gizi nénit, aki noha maga sem dúskált, a gyerekeknek jó szívvel adta azt, amit tudott, a magáéból. És magából: a szeretetéből.
Az adakozók többsége nem veri nagydobra, amit tesz, különösképp azok, akik maguk is segítségre szorulnának. Ők a keveset osztják meg másokkal. A két „segítő” szent, az ókori és a középkori Lázár is ilyen volt. Az utóbbi – akinek emlékét Fadrusz János nevezetes Lázár-szobra is őrzi – nem véletlenül lett a koldusok patrónusa: maga is koldulóbarát volt, s amit kapott, a szegényeknek adta. A másokért áldozatot hozók java része ha nem is szegény, de a legtöbbjük szerényen élő ember. Ezért van különös értéke akár még a kevésnek is, amit jó szívvel adnak.


