"Dolgunk végeztével valahonnét mindig hazamegyünk. De ünnepen hazatérni csak oda lehet, ahová az ember lélekben tartozik. ...A hely, ahol mindenki hazatalál” – ez áll egy fatáblán. Igen, a közös lelki hazába ér itt az ember."
Mintha alagútban mennénk, úgy borul fölénk a Dráva-menti növényvilág. Ismerem fényeit, illatát, apró hangjait. Hazafelé megyünk. Istenem, haza…
Ez egy vendégszöveg. Barátom írta le egy utazás krónikájában.
Ezt az elbeszélést nem a karácsony ihlette, mégis, az ünnepvárást idézi bennem. Mert a karácsony a hazatalálásról szól.
Az ő útja Zákányból indult, aztán munkája ide is, oda is parancsolta, s így ma köze van Pécshez is, a fővároshoz vagy épp a mi városunkhoz is – de a „hazaút” csak a kis faluba vezethet. A gyerekkor a lélekkapocs.
Olvassuk tovább az úti krónikát.
Nagylányom ül mellettem az autóban, az ő szíve dobbant meg.
Menjünk haza! – mondta, mert neki is haza volt a domboldalba hajló, fenyőkkel övezett, kertes családi ház. A szeretet fészkének érezte kisgyermekként, s annak érzi most is.
A házban ma már mások laknak. Mit is kezdett volna vele a messzire vetődött ember, nem hagyhatta, hogy az idő elprédálja. Eladta. Olyannak, aki megóvja. Amíg a falak állnak, közöttük lakik az elmúlt idő. Élteti a „haza” gyerekemlékeit:
Lejjebb fiatal fenyők várják a karácsonyi áldozatot, majd gesztenyefák beszélgetnek csendesen, a völgy végét pedig sűrű erdő őrzi régóta, hűségesen. Hallom a patak csobogását, ott volt a vízimalom, vidrákkal és halakkal. Ide jártunk kalandozni Pecsenyével…
Jó régen volt, egy karácsonyváró riportban a szakrális néprajz halhatatlan tudósa, Bálint Sándor arról beszélt, hogy ilyenkor mindenki hazavágyik; akinek meg ez nem sikerülhet, az ünnep lélekben őt is hazaviszi. Visszaálmodja magát, ott van, ahonnét jött, ott van az övéi közt, a gyerekkori almaillatú szobában. Otthon van.
A Kőszegi-hegység lábánál, Velemben kis „előfalu”: őrt álló faoszlopok között gyalogút, Felvidék, Őrség, Délvidék, Erdély, Kárpátalja jelképei mindenütt. Nemzeti szimbólumok, hagyományok lenyomatai. „A hely, ahol mindenki hazatalál” – ez áll egy fatáblán. Igen, a közös lelki hazába ér itt az ember. De a szűkebb haza a felnevelő hely… ahová én is tartok az ünnepen.
A kisváros örök, megvan az iskola, a Duna-partra vivő öreg lépcső, megvan a méltóságos Nagytemplom, ahol kereszteltek, a Fehérek temploma, ahová ministrálni jártam, vagy egy másik istenháza, a „Barátoké”, amelynek misztikus-félelmetes homályában bátorítóan fénylett fel a karácsonyi betlehem. Csak a gyermekkori ház, az nincs, odavan már, nem bírta lábon kihordani a nagy időt. Szerencsés, aki még megleli az övét:
Jövünk majd.
Jönnek a nagy gyerekek, jönnek a Lányok; s persze jön Zsófi, aki anyám nevét hozta vissza a fellegek közül. S még egy kis életet is várunk, aki már kéretőzik közénk.
Lesz ház és lesz haza.
A lelkünkben felépült már.
Dolgunk végeztével valahonnét mindig hazamegyünk. De ünnepen hazatérni csak oda lehet, ahová az ember lélekben tartozik.
