"Szent Jánost a festők és szobrászok leggyakrabban sassal és kehellyel ábrázolták. Az előbbi a szárnyaló lelkületére utal, az utóbbi pedig egy csodatételre: a legenda szerint egy pogány főpapot megtéríteni akaró Jánossal mérgezett bort itatnak, de a méreg nem árt az ifjúnak."
Jánosok neve napja van. A régmúlt János nevű szentjei közül az egyiknek az ünnepe ez: nem az Aranyszájúként tisztelt negyedik századbelié, nem is az Alamizsnás néven ismert alexandriai jótevőé, hanem János evangélistáé. Jézus legfiatalabb tanítványa volt ő, az Újszövetség negyedik könyvének szerzője. Névnapjához jeles tradíciók kötődnek.
Egy 1545-ös latin nyelvű oklevélből származó mondat így hangzik: „Szent János pohara, amelynek magyarul áldomás a neve”. A búcsúzkodás előtti utolsó ital megnevezése is ez, a ma még élő szokás szerint a „jánosáldás”.
Szent Jánost a festők és szobrászok leggyakrabban sassal és kehellyel ábrázolták. Az előbbi a szárnyaló lelkületére utal, az utóbbi pedig egy csodatételre: a legenda szerint egy pogány főpapot megtéríteni akaró Jánossal mérgezett bort itatnak, de a méreg nem árt az ifjúnak. Ezért válik a nevéhez kötött bor jelképes értelművé. Bálint Sándor írja az Ünnepi Kalendáriumban: „János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye és megnyilatkozása a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, eláldás, áldomás, amely Hedwig Schommer legújabb kutatásai szerint már a XI. században felbukkan. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt isszák.” Az áldomás szokásából az idők során kialakult a János evangélista napjához kötött borszentelés gyakorlata. Ez az egyházi év liturgiájában is jelen van, s a hagyománykövető borrendek ma is élnek ezzel.
Ismertek az egykor szokásban volt János-napi köszöntők, ezek egyikével kívánunk minden jót a Jánosoknak s házuk népének:
Szent János áldása
Szálljon ezen házra,
A benne lakókat
Fordítsa vígságra.

