Élet a filmvásznon

Ha mozi, akkor Kutasi Sándor (született: Dunaújváros, 1974. július 25.). Nemes egyszerűséggel ugyanis egymaga személyesíti meg mindazt, ami e kulturális intézményhez köthető. Amint tréfásan mondja: „Sokan velem kötik össze a mozit, pedig csak egy gépész vagyok. Igaz, olyan rég dolgozom itt, hogy meglocsolnak, ha nem mozdulok meg.”
A kezdetekről is szórakozottan vall, mert az csak természetes, hogy mindenre tisztán emlékezik.
- Először nyolcadikos koromban jöttem a moziba. A Meztelen ököl filmet vetítették, 1988. szeptember 6-án. Édesapám rendőr volt, és jó viszonyban állt a mozi akkori vezetőjével, így bejuthattam a kulisszák mögé. Amikor először feljöttem a gépterembe, s megláttam hogyan mennek a gépek, gyakorlatilag tátva maradt a szám. Még az öreg mozigépészeknek sem köszöntem, pedig tisztelettudó gyerek voltam (mosolyog). Maga a technika fogott meg, aztán persze szépen kitanultam a szakma csínját-bínját. A vetítést a videó mozival kezdtem, s a földszinten kiállított gépeken tanultam meg 1989-ben. A méretük miatt ezekkel a gépekkel a legnehezebb bánni. Aztán a kamara mozi lett az enyém – mesél a kezdetekről óriási lelkesedéssel a mozi mindenese, majd folytatja.

- Először a bátyám dolgozott itt 1986-ban, majd bevonult. Jómagam ’88-ban kezdtem a szakmát. Azóta mindig dolgozott itt legalább egy Kutasi, de volt olyan, hogy egyszerre három is (édesapám, bátyám, unokatestvérem).  Emlékszem, már nyolcadik végén itt írtam a leckéimet. Még a saját ballagásom sem érdekelt, annyira beleszerettem ebbe a világba.
Sándor óriási élményként érte meg, hogy a mozi nyitásakor itt dolgozó gépészektől tanulhatta a szakmát. Ők tanították meg mindenre. Csüllög Gábor, Mészáros István és Kulcsár Mihály neveit ma is nagy áhítattal ejti ki. S mert az egyik gépész előszállási volt, s korán ment a busza, hát gyorsan meg kellett tanulnia vetíteni a nagyteremben is. Aztán 1994-ben kijött egy új törvény, hogy csak vizsgázott mozigépész nyúlhat a kópiákhoz. Ezért gyorsan el kellett végezni a mozigépész tanfolyamot. A vizsgára a pesti Szindbád moziban került sor, és a nagy tapasztalatuk miatt nem volt igazi kihívás. Ekkor lehetősége lett volna levizsgázni üzemvezetésből is, de már akkor sem volt ilyen irányú ambíciója. Inkább vetített.
- Filmet nem csak Dunaújvárosban vetítettem, hanem hatvan településen. Volt olyan rendező, aki látott ebben a moziban vetíteni, és ettől kezdve ragaszkodott hozzám. Így jártam Gyékényestől kezdve Nyírteleken át Nógrádig. Kabay Barna elvitt a filmszemlére is, ott kellett vetítenem a filmjét, majd fél éven keresztül jártuk az országot a filmjeivel és vetítettünk. A’80-as végén, a ’90-es évek közepén csináltam vándorvetítéseket is, 16 mm-es filmekkel. Az MMK folyosógalérián, óvodákban, iskolákban, de még night klubokban is vetítettem. Sok film hamarabb megvolt nekem, mint a mozinak 35 mm-es kópiákban, mert a raktárosok előbb odaadták. Lényegében minden olyannal foglalkoztam, amihez köthető a mozi, a székek berakásától kezdve a vezetékeket behúzásáig. A surround technika betörésekor például 600 méter vezetéket húztam be a hangfalakhoz a szellőzőrendszerben – emlékezik vissza a közelmúltra.

A digitális technika két éve érkezett a városban. Ez már ugyanaz a kép- és hangrendszer, mint a legjobb helyeken. A filmek már nem tekercseken, hanem kifejezetten a vetítőgépre érkeznek egy-egy winchesteren vagy az adott szerverről, amelyet egy adott kóddal lehet lejátszani egy adott időhatáron belül. A kódot pedig maga a forgalmazó küldi. Egy átlagos film 80 gigabájt, míg egy hosszabb 300 gigabájt is lehet.
A régi 35-ös kópiák korszaka ma már hőskorszaknak számít, pedig nem volt oly rég.
- A 6-8 éves magyar filmek megvannak még, de már nem vetítjük őket. Már minden winchesteren jön. Régebben két mozigépész és egy tekercselő dolgozott egy műszakban. Egy két órás film 6-7 tekercsből állt, míg a Harry Potter 10-ből. Több gép működött egyszerre és cserélgetni kellett a tekercseket. Az 1-es, 3-as, 5-ös, 9-es tekercs ment a páratlan gépeken, amik között kényszerkapcsolat volt, s bizony 20 percenként kellett új szalagot indítani. A közönség számára krix-kraxoknak látszó régi váltójelekből tudtuk, mikor kell váltani a tekercsek között. Szinte minden mozigépésznek saját jele volt. Emiatt adódtak vicces történetek is. A legismertebb sztori, ami rólam 1992 óta kering az, hogy összefűztem a Kis hableányt a Vissza a jövőbe 3-mal. Mulatságos lehetett, ahogy Marthy McFly kijött a vadnyugaton a barlangból, és szembejönnek vele az indiánok. Ám ahelyett hogy visszaszaladt volna, megszólalt a sláger: „Ringat a víz, hidd el te kedves, jobb, ahol nedves…” mert a kettes tekercset összekevertük, ugyanis ugyanazon a napon vetítettük, de másik időpontban. Amíg az első tekercs futott, izzólámpát kellett cserélnünk egy másik vetítőben, a szerelés alatt pedig csak fél szemmel néztük a vetítőt, és nem a befűzésre koncentráltunk. Aztán 40 másodperc alatt cseréltünk tekercset, de végül mindez szállóige lett a mozis berkekben – meséli Sándor.
S, hogy melyik technológiát szereti jobban? Nem is kérdéses. A mai technika modernebb, de személytelenebb. Ehhez egy alap szakmai angol elegendő és inkább informatikai tudás szükséges. A régi technika pedig örökké felejthetetlen számára.
- A kedvenc filmem egyértelműen a Cinema paradiso. Ami abban a filmben megtörténik, annak egy része velem is megtörtént, és mindent tartalmaz, ami a régi mozigépész életéről tudható. Hogy csak egy különlegességet említsek, az egyik lányom, 15 évvel ezelőtt, itt fogant meg a gépházban egy nagyon rossz dán művészfilm után…