Idézzük meg két ember – kora két ismert költője – alakját. Itt találtak egymásra, s lettek férj és feleség. Mindkettejük élete kerek évfordulót kínál sorozatunkhoz: Nagy László 90 éve született, társa, Szécsi Margit 25 esztendeje hagyott itt bennünket. „Igazi” pentelei valójában csak egyikük volt, ő is csupán egy időre. A munkásszármazású fiatal lány, Margit a pesti egyetemet hagyta ott, a „fényes szellők” ifjúságának munkásromanticizmusa vonzotta az építkezésre, hogy megmerítkezzék a való életben. Malteroslány lett. Közben verseket írt.

László csak rövid időre vetődött ide, tolmácsként. Ő nem a romantika szemüvegén át nézte az sztálinvárosi valóságot: az értelmiségivé lett parasztfiú ekkor már szembesült a rendszer kétarcúságával, illúzió szertefoszlottak. Őt nem lelkesítette az acélváros építésének „hősi” tette. Bezzeg Margitot! Az ifjú város című verse ilyen himnikus emelkedettséggel szólt:

Hol tegnap fű sem nőtt, ma már
rohambrigád dalol:
percről percre több, szebb leszel
én ifjú városom!”

A többre hivatott költőnő nem e versétől lett híres, és nem is a Köszönjük néked Sztálin elvtárs! című bizarr opuszától: „Fejérmegyei pusztaságon, / hol eddig csak a szél kiáltott, / most forró himnusz zeng a szélben, / éneklik lelkes sokaságok. / Tizenötezer szemefénye / tüzel a kohói máglyák – / Köszönjük neked, Sztálin elvtárs / az acél izzó áradását!” Ezt a lózunggyűjteményt – amelyet a vasmű-újság ráadásul hibákkal, értelemzavaró vesszőhiánnyal közölt – szerzője később megtagadta.

Szécsi Margit idővel igazi költővé érett, s ezeket a „munka frontján” érlelődött, kor diktálta „forradalmi” költeményeit az idő elmosta; ám volt, amely túlélte, például az Este a barakkban című. Szomorúság-metaforáival igazi szociológiai villámlelet:

A dinnyelétől szutykos asztalon
takarítanak gyors, vörös kezek.
Habosra mosott lepedő remeg
az ébenszínre kent vaságyakon.

Egy nagy cigánylány görnyed könyv fölé,
úgy fekszi meg az ágy-emeletet.
Mormolva olvas – érdekes lehet –
piros függőit morzsolja fülén.

Mosdanak másutt, hűvös víz csobog,
izzadt emberszag száll faltól-falig,
s csípős kölniszag. Szuszog valaki,
eldöntötték az álomi borok.

Kihúnyt a villany. Drótra-aggatott
ruháknak szúnynak tarka színei.
Messziről csille-sírást hallani,
s itt szalmazsák zizeg egy dallamot.

E versben ott rejtezik az, amire a későbbi társadalomkutatók rámutattak: az „álomi borok” feledtette valóság és a városi pártlap világképe közötti szakadék. A szegénységről, a rossz ellátásról, a tífusz (!) és a nemi betegségek terjedéséről, a bicskázással tarkított kocsmaéletről, az egyre több kiábrándultról a Dunai (később Sztálin) Vasmű Építője című újság nem tudósított.

1951 májusában, amikor száz dolgozó a mákos tésztától, kétszáz a csőtésztától kapott gyomormérgezést, a „pártunk kezdeményezésére” megindult nyomozás megtalálta a felelősöket. Természetesen nem a rossz konyhai körülmények okozták a bajt, hanem „a fasiszta kártevők”, az ellenség Sztálinvárosba küldött „szabotőrei és gyilkosai”. Kíméletlenül lelepleztek egy konyhai segéderőt és a „régi fasiszta gonosztevő” főszakácsot. „Kovács Gyula az imperialisták beépített ügynöke volt, aki céljainak eléréséhez dolgozóink százait és ezreit próbálta megfertőzni, mert gazdái, az amerikai imperialisták, valamint Tito bandája ezt így kívánták.” Az éberségnek hála – írja a lap –, kiderült az is, hogy a „bérgyilkosoknak” titkos agitátor társai voltak, akik azt hirdették: nem érdemes itt dolgozni, mert megmérgezik az embereket. Az amik és Titóék szerencsére nem érték el céljukat, a munkaerőbázis nem omlott össze…

A város első utcájában, az 1951. május elsejére átadott 4-esben családok tömege találta meg otthonát. A köznép által Bivaly, Koca, Csont névre keresztelt házakba a véglegesen letelepedni kívánók költöztek. Sokan itt találtak egymásra, szerelmek szövődtek, életüket egymáshoz és a városhoz kötötték. A barakkvárosba ugyanakkor „átszállójegyet váltó” kalandorok, seftelők, zűrös előéletű emberek is bevackoltak. A kor kiváló társadalomkutatója, Horváth Sándor tanulmányok sorában elemzi a városi szegénységet, a bűnügyi fertőzöttséget, a virágzó „barakkszerelmet”, a prostitúciót. Kétarcú volt a város társadalma – de a valóban munkát, megélhetést keresők voltak többségben. Az ősváros megteremtését nekik köszönhetjük. A habarcsot-téglát cipelő Margitnak, Margitoknak is.