A kulisszák mögött öltöztet

Nem hétköznapi hivatása van Feke Juditnak (1957. december 14.), aki a Bartók Kamaraszínházban dolgozik öltöztetőként, jelmeztárosként és „jelmezgyárosként”. Az eredetileg női szabó végzettségű „mindenes” tizennégy éve él a színházi világban és imádja a munkáját.
- A varrás révén kerültem kapcsolatba a színházzal – meséli – még Ciceró idejében. Akkoriban éppen a Vasas Táncegyüttes számára varrtam népviseletet, a táncszínház pedig öltöztetőt keresett, felkértek, és én igent mondtam.
Pedig ez a munka igazán összetett és sokrétű, akár egy néptáncos szoknya. A színfalak mögötti háttérmunka, az alkalmazkodás és az alázat alapfeltétel, s ehhez adódik még a precíz munkavégzés.

- A dunaújvárosi társulat kicsi, de annál színvonalasabb! Itt ugyan nem csak öltöztető vagyok, hanem kellékes és varrónő is, de egyáltalán nem bánom. Sőt, élvezem minden percét. Az öltöztetés pedig önmaga is sok különlegességet rejt. Az előadás előtt személyre szólóan elő kell készíteni minden egyes ruhadarabot és kelléket: a cipőfűzőtől a hajlakkig mindent. A ruhákat pedig ki kell mosni, vasalni, és ellenőrizni, hogy tökéletesek-e. Ha valami sérült, szakadt, akkor annak a javításáról, vagy javíttatásáról is gondoskodnom kell. Aztán külön gyönyör, ha utazunk. Akkor mindezt az utazóládákba be is kell pakolni. S aztán jön az előadás. Ha a műsor alatt szakad, leválik valami, akkor ott a helyszínen kell rögtönözni. Levált cipőtalpat vissza szigetelőszalagozni, a leszakadt szoknya szélét lenyisszantani, vagy a gombot azonnal visszavarrni – a különleges szituációkat pedig élvezettel meséli Judit tovább. – Előfordult, hogy egy pipát kerestek perceken át az előadás alatt, vagy, hogy előadás előtt vettük csak észre, hogy a táncos cipők otthon maradtak. Ilyenkor derül ki, mennyire kreatív az ember, s ha már nincs idő visszamenni, hát mezítláb lépnek fel a táncosok. De olyan is megtörtént már, hogy egy-egy elveszettnek vélt bajusz, a műszakosok révén került vissza a ládába.

Persze ilyenkor nincs mit tenni, át kell ballagni a szomszédos boltba néhány üveg sörért, vagy csokiért… Az érem másik oldala ellenben, ha időhiány miatt éjszakázni kell, hogy minden jelmez elkészüljön. Mégis, azt szeretem a legjobban, amikor egy új bemutatónk közeleg, mert akkor a jelmezek javát én varrom meg. Egy-egy jelmezsor elkészítése általában három hét, miközben persze mennek az előadások is. Azt is tudom, hogy a koromnál fogva nem én fogom megváltani a világot. Annak, hogy kit öltöztetek, nincs nagy jelentősége, hiszen bárkit felöltöztetnék, akár Franco Nerot is, bár őt inkább vetkőztetném… – mondja, és harsány nevetésben tör fel. – A tréfát félre téve az álmom a mestervizsga elérése lett volna, de eddig nem volt rá lehetőségem. Arra viszont büszke vagyok, hogy amit egyedül megcsinálok, azt máshol általában egy csapat végzi el. Mindenhol van férfi és női szabász, varrónő, kellékes.
Alig fejeztem be a kérdést, „kikkel volt örök élmény együtt dolgozni”, de már sorolja is.
- A legizgalmasabb öltöztetésem Mikó István volt a Miss Amerikában. Nagyon imádtam, ő olyan az életben is, mint a tévében. Vele megesett az, hogy elszundított előadás közben és utolsó pillanatban ért a színre, elmondta a jelenetét, pont jó időben és jó szöveget, majd a stressz után kedvesen megkért, hogy figyeljünk rá, mert előfordul, hogy elszunyókál. A legjobban Libor Katalin jelmeztervezővel szerettem dolgozni, mert vele teljes volt az összhang. De maradandó emlék, nagy élmény volt Vándor Évivel – a Mezítláb a parkban című darabban – mert vele már-már tökélyre fejlesztettük a gyorsöltözést.

Fésűs Nellit is öltöztettem. Ő például nehezen fogadott el, de amikor ez megtörtént, sokkal könnyebb volt a munka. Őt a Miss Amerikában, a taps alatt kellett teljesen átöltöztetni, a necc harisnyától a szoknyán át a fülbevalóig. Ezek az igazán gyorsöltözések, amiket az öltözőpróbán külön gyakorolunk, miközben mérjük az időt is. Ilyenkor mindent össze kell hangolni. Ez aztán oly jól is sikerülhet, mint Vándor Évi esetében, amikor a tizedik előadásnál már arra is volt idő, hogy visszaintsen és puszit dobjon nekünk. Ám, akad olyan is, például a Magyar táncokban, hogy megcsavarodva veszik fel a lábszárvédőt. Ilyenkor legszívesebben berohannék megigazítani.
Judit tizenkét éves kora óta, tagja a mezőfalvi néptáncegyüttesnek (sőt a jelmeztáros és a varrónő szerep is az övé). Bár egyszer már visszavonult, még ma is heti két alkalommal ropja a táncot.
- Öt évvel ezelőtt úgy döntöttünk egy korombeli házaspárral együtt, hogy szögre akasztjuk a csizmát, s abbahagyjuk a táncot. Na, mondanom sem kell, két hét múlva elegem lett a szolidaritásból és visszamentem. Gondoltam, eljárom én cipőben is a táncot, ha már a csizmát jelképesen felakasztottam. Nos, azóta is járom… - mondja újabb nevetés kíséretében az örökmozgó és örökké vidám hölgy.
Pedig lassan a nyugdíjazására is készül – erre még négy évet kell várnia – mert szeretne fiával és lányával, valamint két gyönyörű kislány unokájával is több időt tölteni.

-Szóládi-