Áldozatsor – Bakától Windischig

Kalácska doktor príma villanyszerelő volt. A kisujjában volt a szakma. Amikor politikai elítéltként letöltötte a büntetését, esélye sem volt visszatérni a jogi pályára, kitanulta hát a mesterséget. Nem derogált neki a munkászubbony. Csak azt fájlalta mindvégig, hogy elorozták a hivatását. Sosem látták őt mosolyogni.

Kalácska doktor egy a sok százezer közül, akinek életét – s az egész családjáét – tönkretette a rendszer, amely hazug módon hirdette: a legfőbb érték az ember. Ő még szerencsésnek tudhatta magát: legalább az életét nem vették el. A verőemberek kínzása, a börtön, az tán feledhető. Vagy nem… csak az tudhatja, akinek volt abban része. Például Gizus asszony gondos „kezelésében”. Róla mondta férje, a rádiós főszerkesztő, hogy az ő Gizusa volt az ávéhá legjobb vallatótisztje. Röhögve mesélte ezt a főszerk., akár egy jópofa anekdotát, s a körülötte lévők többsége vele együtt röhögött.

Megnyomorítottak, lélekpusztítottak, halálba küldöttek: rájuk emlékeztünk e hét szerdáján, a kommunizmus áldozatai emléknapján. Február huszonötödike a nekik szentelt nap immár 2000 óta – ki más, a nemzeti kormány vétette törvénybe ezt. E napon azok emléke előtt hajtunk fejet, akik által túlélő lehetett a többség, mert régi axióma: minden áldozat valakinek a túlélését segítheti.

A kommunizmus „fekete könyve” és levéltári kutatások alapján százmillióra tehető a világon az embertelen eszmerendszer összes áldozatának száma. Mi itt Közép-Kelet-Európában egymillió áldozattal „megúsztuk”. Közülük hány lehetett a honfitársunk? Talán már sosem tudjuk meg. Hogy is lenne pontos kimutatás, hisz csupán a gödöllői internáló táborban – amely az egyik legkisebb volt – naponta több ember halt meg, mint az ukrajnai Szolyva gigantikus méretű büntetőhelyén! Persze ott is a mieink sokasága lelte halálát… de Gödöllőn a történész-kutató adatai szerint az első időben „naponta 50-60, később 100-nál is több halottat földeltek el a foglyok a tábor melletti erdőben, illetve a közeli kukoricásban, jeltelen tömegsírokban”. A tömegsírok nem beszélnek…

Édesapám is Gödöllőn volt fogoly. Túlélte. De egész életére bezárkózott. Anyám meg, akit a politikai „bűnöző” férje miatt eltiltottak a tanítástól, nem lévén más, újgazdagéknál istállót almozott. Szükséglakásban telt a gyerekkorunk. Testvéreimmel nem nyújtottunk be kárpótlási igényt – hogy meg ne válthassák, hogy a magunké maradjon a múltunk. Egyáltalán, meg lehet váltani a kibicsaklott életeket?
Gyűjtőfogház, Markó utca, Andrássy út 60, Kozma utca, Kistarcsa, Recsk, Hortobágy, Kónyapuszta – kinek ez, kinek az jutott a „nép ellenségei” közül. De nem a nép látta őket ellenségnek! Ahogy a penteleiek emlékeznek: jóravaló, megbecsült emberek voltak a börtönbe zártak, meghurcoltak, kitelepítettek. Annak a negyvenkét családnak a tagjai is – Bakától Windischig –, akiket 1950. november 30-án zsuppoltak ki házaikból, s vittek kényszermunkára. Szerencséjük volt: nem a Szovjetunióba, csak az Alföldre. Ott kaptak leckét „kommunizmusból”.