Boró legendája, a legendák Borója

Öreg, van pénzed? – dörrent rá kopottas ruhájú páciensére Soós doktor. Na, az éppen nincs – jobbára ez volt a válasz. A nagyhangú, érdes stílusú, de jó lelkű sebész főorvos vagyont nem gyűjtött. A rászorulókat segítette, ahogy történetünk „Öregjét” is. Adott ennivalóra, gyógyszerre, vagy éppen lódenkabátra, ha kellett. Egy pakli dohányra, nagyfröccsre nem – végtére is egészségőr volt. Az emberek csak szép emléket őriznek róla.

Mármost hogy Borovszky Ambrusról kell megemlékeznem, jó lenne ilyen rokon vonásokat találni, de nem megy. Az alakja köré szőtt legendáriumban nem lelem nyomát jótékony hajlamának, pedig biztosan nem ment el szótlanul egy nélkülöző mellet. Nagyhangúként se ismerték, a csendőrpertu se volt jellemző rá. A tegeződés nem az ő műfaja volt, megtartotta azt a bizonyos három lépést. De hogy valami párhuzamot mégis vonjak, italra ő sem invitált volna soha senkit. Nem ivott alkoholt – Miskolczi Miklós könyvéből tudom, a hajógyári öntödében a munkások tejes legényként emlegették. Nem ismerte a kocsma világát. A színházét se igen, nem volt egy „entellektüel”, igaz, a kor botcsinálta, pozőr műértelmiséghez képest benne megvolt a valódi kíváncsiság az értékteremtő munka, na és az emberség iránt. A feladat éltette. Szegényes élet az ilyen? Hát nem.
Érden született 1912-ben. Iparos apjától a tisztességes munka filozófiáját leshette el. A hat elemi után az öntőmesteri szakmát a Lipták-gyárban, majd a Ganzban tanulja. 1931-ben „beszippantja” a munkásmozgalom, szakszervezeti érdekképviselő, munkás-szószóló lesz. Végigjárja a szamárlétrát: előmunkás, öntősegéd, végül öntőmester lesz.

A jó eszű, tanulékony fiatalemberre 1948-ban felfigyel a pártvezetés. „Kiemelik”, megbízzák a Kohászati Központ vezetésével. 1950 tavaszán aztán Pentelére rendelik. Az építés irányítójaként végigküzdi az alapítás nehéz időszakát. 1953 decemberében kinevezik a Sztálin Vasmű igazgatójává. Elrendeltetett… ettől fogva az élete semmi máshoz nem kötődik, hiába kerül később miniszterhelyettesi pozícióba, visszatér, mert számára Újváros és a vasmű az életközpont. A lélegeztető gép – betegség nélkül. Időközben gazdasági-műszaki akadémiát végez, de a mesterség így is, úgy is a kisujjában van, a papír csak kötelező „flepni”. Nem ez tette naggyá. A szakmai kíváncsisága.
Vasgyáros. Illene rá ez a titulus. Nem volt ugyan a vasmű tulajdonosa, ám szinte sajátjaként szerette – de fájdalom, a név foglalt, a francia Gorges Ohnet 1882-ben megírta romantikus regényét, és A vasgyáros majdnem egy évszázadig divatmű, igazi bestseller volt. Ötször megfilmesítették, egy ízben magyar film is született belőle. Az Ohnet-könyv regényességéhez nem mérhető persze a XX. század 50-es éveinek magyar valósága. Ami a regényben a szenvedélyes szerelmi szál, az a Borovszky-féle pentelei változatban vég nélküli küzdelem. Ami a két „műben” közös, az a csodás végkifejlet: a francia lektűrben a szerelem teljesedik ki, a hazai „szocialista valóságregényben” pedig Borovszky nem kerül bitófa alá. Túlzás? Legfeljebb egy kicsit…

Amikor már látta, hogy a vasmű fejlesztési terve az 1954-es határidőre nem valósulhat meg, tudta, az ő feje lehet a tét. Ennek ellenére, amikor a politikusok a beruházás visszafogása mellett döntöttek, ő ezt elszabotálta: az állagmegóvásra hagyott pénzt újabb fejlesztésre fordította. Ha becsődöl, alighanem koncepciós per áldozata lett volna. Ő azonban győztesnek született. Akkor viszont egyre csak a félsz élt benne. Miskolczinak megvallotta: esténként várta, hogy jön az ávósok lefüggönyözött autója, a fekete Pobjeda.
Öt év alatt egy vasművet lehetetlen felépíteni – tudta ezt, de hajtotta a becsvágy. Naiv volt, ezt utólag belátta. „Akkor jól jött a Nagy Imre-politika – nyilatkozta négy évtizeddel később –, mert különben valakit fölakasztottak volna. Mivel én ott egy elsőszámú figura voltam, ez reális veszély volt. Az ember most mosolyogva mondja, de az egy borzasztó kemény dolog, hogy volt egy Rajk-per ugye, és miután ez a célkitűzése a pártnak nem valósulhatott volna meg, nyilvánvalóan kerestek volna bűnbakokat.”

Az egyik akkori ünnepségen beszélgetett Nagy Imrével – később Rákosi és Gerő Ernő hosszan faggatta, hogy miről diskuráltak. Kiverte akkor a jéghideg veríték – mondta 1985-ben –, és nem tudta, vajon éjszaka jönnek-e érte. Nem tudni, a hatalom előrelátása volt-e az oka, de nem jöttek. Hagyták dolgozni. Az ő vezetése alatt átadták a gépgyár első üzemeit, 1954-ben megindult a nyersvas- és acélgyártás, 1960-ban már működött a meleghengermű, 1965-ben a hideghengermű. Nyolc év múlva munkába állt a folyamatos acélöntő mű. A ’60-as és ’70-es években a gyáróriás kimagaslóan eredményes volt.
Borovszky Ambrus várost épített, meg acélművet – és önmagát is felépítette. Húsz éve, 1995-ben örökre itt hagyta a „művét”. Az utolsó munkás-arisztokrata volt.