"Március 8-át tehát – azt a napot, amelyen New Yorkban a textiles munkásnők a béregyenlőséget követelve sztrájkba léptek – a nőknek szenteli egy bő évszázada a világ." "Mára az évtizedekig átideologizált „harcos” napból ünneplős alkalom lett."
Köszöntsön csak, már beletörődtem – mondta a postásnak Juliska néni. Amúgy ki nem állhatta a nőnapot, csinált ünnepnek nevezte, nem vagyok én „nemzetközi nő” – mondogatta. A postás viszont nem hagyta volna ki a borravalós alkalmat. Köszöntötte hát az idős asszonyt. Együtt öregedtek meg, az évenkénti rituálé ismétlődött, mint ahogy a munkahelyeken is, csak ott a szakszervezeti bizalmi osztogatta a vörös szegfűt.
Nemzetközi nőnap – ez volt a hivatalos neve. Tán ha egyszerűen csak nőnapnak titulálják, nem is ódzkodtak volna tőle annyian; így viszont a kor szólamtárát juttatta sokak eszébe, hisz’ akkoriban a békeharctól május elsejéig annyi minden volt „nemzetközi”. De mit tegyünk, ha a nőnapot a balos nemzetköziség-eszme hívta életre. 1910-ben a II. Internacionálé döntött a megtartásáról. Nem a nők ünneplését célozták, hanem az egyenlőség demonstrálását.
Március 8-át tehát – azt a napot, amelyen New Yorkban a textiles munkásnők a béregyenlőséget követelve sztrájkba léptek – a nőknek szenteli egy bő évszázada a világ. Sokáig nem az ünneplésen, annál inkább a harcon volt a hangsúly: a választójog követelésén például. Szinte hihetetlen, hogy míg Wyoming, az USA negyvennegyedik állama a világon elsőként már 1869-ben szavazati jogot adott a nőknek, az olaszok vagy a franciák csak nyolc évtized múltán teremtettek azonos feltételeket, Ausztrália vagy Svájc pedig úgy száz esztendőt késett.
Béregyenlőség-fronton jó évszázada tart a harc. Példa házunk tájáról: 1945 nyarán a hosszú nevű testület, Fejér Vármegyei Mezőgazdasági Munkabér-megállapító Bizottság megszabta az aratómunkások bérét. A nők rögtön tiltakoztak, milyen dolog az, hogy az első osztályú férfimunkásnak 120 pengő a napszámbére, míg a nőké csak 110! És egyáltalán, mi az, hogy első osztályú? Pedig csupán életkort jelölt az „első”: a felnőtt munkás megkülönböztetését. Egy érett nő harminc pengőt rávert a 16 éves aratófiúra. Később, a városépítésnél is örök kérdés volt, hogy miért ér „kevesebbet” a malteroslány a férfi társánál. Bár a küzdelem nem a teljes győzelemmel ért véget, már az is siker volt, hogy bérek közti különbségek csökkentek.
Mára az évtizedekig átideologizált „harcos” napból ünneplős alkalom lett. Az asszonyi érték tiszteletének napja. És az úttörők előtti tisztelgésé: a tanító bácsik után az első regisztrált pentelei tanítónőre, Schinzl Irmára való emlékezésé például… és az őt követő pedagógus, orvos, mérnök asszonyokra, művészekre, közéleti szereplőkre, sportolókra. Az ám, sport: ki tett annyit a város jó híréért, mint a vízilabdás, úszó, kézis lányaink?
A többség persze nincs rivaldafényben: „csak” dolgozik, háztartást vezet, gyereket nevel, ha kell, betegágy mellett teszi a dolgát – él, szeret, és szeretik. Habár egyenjogú, a különállását őrzi. Igaza van-e vajon a hajdani színésznő-hírességnek, Grace Kellynek, aki szerint az egyenjogúsítás elvette a nőktől a rejtélyességet? Ne legyen igaza. Hölgyek, őrizzék az örök rejtélyességet.
Isten éltessen minden leányt, asszonyt!
