Donald MacLean, a Dab.Docler jégkorong csapatának szakvezetője értékelte a MOL Liga mögöttünk hagyott, végül bronzéremmel zárt idényét.
A címben feltett kérdésre igyekeztünk megtalálni a választ az eddig eltelt szezon tükrében Donald MacLean segítségével. A szöveg születése közben próbáltunk mindig objektív oldalon maradni - bár nem tagadjuk, néha talán a piros-fehér szemüvegünkön keresztül vizsgáltunk meg néhány tényezőt, derült ki a Dab.Docler jégkorong csapatának DO-hoz is eljuttatott edzői értékeléséből.
- Nem vagyok elégedett, hogyan is lehetnék - kezdte feleletét az írásunk tetején ékeskedő kérdésre Donald MacLean, az elsőéves vezetőedző, a Bikák szakmai munkájáért felelős kanadai szakember. Két nagyon fontos sorozatban is tovább juthattunk volna. Különösen zavaró a Kontinentális Kupán tapasztalt sikertelenség. A véleményem szerint épp az azelőtti hétvégén játszotta a szezon legjobb meccsét a DAB a Miskolc ellen, hazai pályán. Épp ez a hullámzó teljesítmény volt számomra a legújabb és talán legnagyobb kihívás a magyar munkám során. Tudom, hogy minden csapatnál előfordul ez, de valahogy az észak-amerikai mentalitás sokkal inkább kiszámítható, kiegyensúlyozottabb. Nagyon sarkítva olyan érzésem volt nem egy estén, hogy ha a játékosok akarják, bárkit megverünk, ha azonban épp nincs kedvük még egy plusz lépéshez, akkor akár a leggyengébb csapattól is kikaphatunk - még úgyis, ha kevesebb mint másfél perccel a vége előtt két góllal vezetünk. Megmondom őszintén, nehéz volt beleszokni az itteni jégkorong kultúrába, de azt hiszem, néhány hónap alatt összecsiszolódtunk a srácokkal.
Donald MacLean egy sikerszéria után vette át a csapatot: Stephan Lundh vezetése alatt az Acélbikák mindent megnyertek, amit meg lehetett - igaz, nem fair az összehasonlítás, hiszen a DAB is más játékosokból állt, s az ellenfelek sem ugyanilyen erősségűek voltak.
- Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg a dolgot, akkor azt hiszem nem teljesítettünk rosszul, hiszen egy ponttal lemaradva lettünk alapszakasz-másodikok, és bár a 4-1-es összesítés nagy különbséget mutat, nagyon közel voltunk minden mérkőzésen a sokkal tapasztaltabb szlovákokhoz - folytatta a KHL-ből érkezett szakember. Nyilván máshoz voltak szokva a szurkolók az elmúlt években, de azt hiszem mindenkinek meg kell értenie, hogy minden kiemelkedő csapatot előbb-utóbb utolérnek a többiek, hiszen azért dolgozik a másik hat-hét csapat napról-napra, hogy egyszer odaérjenek, ahol a legelső tart. Nem mellékesen, ez az egyetlen módja, hogy egy bajnokság fejlődjön, ha egymást húzzák felfelé a résztvevők.
A csapat vezetése új filozófiát tűzött ki a gárda elé ebben az évben: a hangsúlyt idén nem a külföldi, hanem a hazai játékosok kapták.
- A horvát válogatott szövetségi kapitányaként és a Zágráb másodedzőjeként is ahhoz voltam szokva, hogy a csapat nagy többsége észak-amerikai. Ez egyetlen nagyon fontos tényező, a nyelvi korlátok miatt volt óriási változás. Nem is arra gondolok elsősorban, hogy a srácok ne értenék meg egy-egy edzés feladatait, vagy ne tudná valaki lefordítani angolról magyarra azt, amit szeretnék, csak gondolj bele például abba, hogy egy mindent eldöntő mérkőzés előtti felpörgető beszéd minden második mondatánál meg kell állni, hogy a fordítás is tartani tudja a lépést. Persze ez csak apróság. És meg kell mondanom, hogy ettől függetlenül nagyon üdítő kihívás volt egy olyan Miskolc ellen felállni például alig két-három légióssal, akiknek a kanadai táblázaton elől lévő játékosai vagy importok, vagy kettős útlevéllel rendelkező hokisok. Ha azt nézem, hogy hatból négyszer megvertük őket az alapszakaszban, akkor úgy gondolom, hogy ennek a filozófiának az alapvetését sikerült bizonyítanunk: a mi magyarjaink felvették a versenyt az idegenlégiósokkal, sőt, nem egy alkalommal föléjük is nőttek. Igaz, a végén a szlovák hoki mélységével nem tudtunk megbirkózni. Egész évben nem sikerült a Nové Zámky ellenszerét megtalálni - ugyanakkor azt hiszem, a rájátszásban tízszer olyan jól hokiztunk ellenük, mint az alapszakaszban, s ha néhány apróságban szerencsénk lett volna, felénk billenhetett volna a mérleg. Mi valószínűleg a döntőre is elutaztunk volna.
Másodszor is az elődöntőben bukott tehát el a Bikák csapata két év alatt. Egy sorozat azonban még hátravan...
- Rettenetesen nehéz volt újra megtalálni a belső motivációt, hiszen mindenki a MOL Liga címéért hajtott elsősorban. Ugyanakkor úgy érzem, nagyon fontos, hogy emelt fővel tudjuk zárni a szezont, és hogy elfeledtessük az elődöntő sikertelenségét. Ehhez kiváló alkalom a Magyar Kupa. Szerencsére nem kell tétlenül ülnünk március végéig, hanem játszhatunk néhány selejtezőt - reméljük, hogy ezeknek a végén elsőként tudunk majd a final fourba kerülni. Nem tudom, milyen forgatókönyvek vannak a szövetség tarsolyában, de a Fehérvár játékát elnézve, nem kizárt, hogy újra kell gondolni a lebonyolítást. Egy bizonyos, mi gőzerővel készülünk a kupára, igyekszünk a tőlünk telhető legtöbbet kihozni abból a fél hónapból, ami még az idei szezonból hátravan, s reméljük, hogy illő módon tudunk búcsúzni az évtől és a szurkolóinktól egyaránt.
A Docler és az Acélbikák bejelentették, hogy hosszú évek közös munkája után az idei szezon után különválnak a szponzor és a csapat útjai.
- Hallottam a hírt. Nyilvánvalóan nem örülök, hiszen ha jól tudom, egy nagyon hosszú és nagyon sikeres múltat tudhatnak a hátuk mögött a felek. Ugyanakkor a profi sport olyan, mint egy hatalmas organizmus: folyamatosan változik minden résztvevő, minden feltétel és minden körülmény. Úgy gondolom, hogy senkinek nem kell kétségbeesnie, hiszen jó szakvezetők kezei között dolgozhatott a csapat hosszú évek óta, akik biztosan előállnak majd valamilyen megoldással, s abban is biztos vagyok, hogy a dunaújvárosi jégkorong előtt még rengeteg nagyon sikeres év áll - reméljük, az idei szezon végével a 2014/15-ös évet is idesorolják majd!
