A mester, akinél sosem áll meg az idő

Órás, órás-mester. Lassan a múltba vész ez a foglalkozás, ez a mesterség is. A mai fogyasztói társadalomban egy ősi és szép szakma üti utolsó óráit. Pedig az időmérés eszköze már az ókorban megjelent, hogy a kora középkor kínai feltalálói után az európai mesterek csodálatosabbnál csodásabb remekműveket készíthessenek. A miniatűr – akár pecsétgyűrűkbe épített – órákon át a táncoló dobozkákba rejtett órákon keresztül a zseb- és faliórákon át egészen a toronyórákig.
Eilingsfeld Ádám ennek a szép hivatásnak az egyik utolsó képviselője. „Ádám, az órás” – sokan csak így ismerik, s így is hirdeti a táblája. A Baranya megyei Szajkon született még 1947. március 3-án.

- Festő szerettem volna lenni, de kiderült, hogy egy egészségi probléma miatt olyan szakmát kell választanom, amely ülőmunkával jár. Végül az édesanyám elvitt Mohácson egy órásmesterhez, aki azt mondta tanuljam meg jól ezt a szakmát, s én szót fogadtam neki. Az ipari tanulói évek után, 1966-ban Dunaújvárosba jöttem. A Vegyesipari Vállalatnál helyezkedtem el, és egészen 1982-ig dolgoztam ott. Ezt követően kiváltottam az engedélyt és azóta maszekként dolgozom. Büszke vagyok rá, hogy csak ennyi munkahelyem volt.
Az eltelt mintegy ötven évben aztán sok változás történt a szakmában. A kvarcórák forradalmasították a technikát és technológiát, s ezt már csak árnyalta a LED és az LCD kijelzők megjelenése, amely természetesen az órák szerkezetére és kialakítására is rányomta a bélyegét. Persze a külcsín és a belbecs itt sem jár mindig kéz a kézben.
- Jómagam a mechanikus órákra esküszöm, azoknak szinte lelkük van, azokkal szerettem igazán dolgozni. Emlékszem, volt, hogy egy nap alatt négyen 15-20 órát javítottunk meg a Vegyesipari Vállalatnál. Ha kellett, szétszedtük ripityára az órákat, és kimostuk speciális centrifugában benzinnel, vagy hidrociddal. A hibás részeket kicseréltük, vagy megjavítottuk és újra összeszereltük. Persze ma is akadnak még mechanikus órák, de megközelítőleg csak húsz százalékban. Igaz, a kvarcórákat is lehet mosni, és kevesebb is a szétszerelésnél a munka vele, de az mégsem az igazi… Nem is tudom, hogy ki fogja csinálni  ha mi meghalunk! A városban összesen öt órás van, de már hárman nyugdíjasként dolgozunk.

Persze az aranykorban még tanítványt is tudott vállalni. Emlékezetes is marad örökre.

- Az első tanulóm Boda Ágnes volt. Ő is órás lett, majd a feleségem – mondja mosolyogva.Szakmabeli hasonlattal élve, akár egy kiváló óra, végül egy életre szóló társ lett. Az azóta, közösen eltöltött negyvenhárom év alatt pedig egy lánnyal és három unokával ajándékozta meg őket a sors. A későbbiekben volt még más tanítványa is, de már régóta nem jelentkezett senki, nem vonzó ez a mesterség a fiatalok számára.

- Pedig ezt is meg lehet tanulni, mint minden más szakmát! – veszi át a szót a mester. – Egy kis kézügyesség, jó szem, türelem és szorgalom. Igazából ennyi kell hozzá. Bár az is igaz, hogy ma már nekem is mindenhez használnom kell a nagyítót. – veti közbe morogva és folytatja a munkát.

Apró csavarok, csapok, billegő és felhúzó tengelyek és számos alkatrész sorakozik előtte kis dobozokban. Megannyi apróság, megannyi parányi alkatrész, amelyek külön-külön semmire sem jók, de egyben egy működő szerkezetté állnak össze. A kvarcórák betörését át-, meg – és túl kellett élni. – meséli. – A kristályba, a szerkezetbe ott már nem lehet belenyúlni, s ezért javítani sem. Ha valami elromlik, teljes blokkot kell cserélni, amit persze lehet kapni, csak úgy már drágává válik. A mechanikus órákhoz még sok alkatrészem van, és itt-ott lehet is kapni hozzájuk. – s már veszi is elő a dobozt, régi órákkal teli. – Persze, ezek nagy része orosz, de legalább strapabíró.

A svájci órák csodálatosak, finomabbak, de kényesebbek. Ahogyan a mondás is tartja, ha porszem kerül a gépezetbe, leáll. Az oroszok pontos és jó órákat csináltak, erősebb anyagból készültek és nem voltak kényesek. Ezért fordult gyakran elő, hogy ledarálták a koszt és mentek tovább. De ma már ők sem készítenek órákat, csupán a beloruszok. Azt is sajnálom, hogy helyben is megszűnt az óragyártás, mert mi is remek órákat állítottunk össze. A kínai tucatárukat ellenben nem szeretem. Nagy részük silány, puha fémből vannak, és javíthatatlanok is, mert egyszerűen elkopnak.

Még lehet, hogy ebbe a világba is belopódzik a reneszánsz, hiszen az embereket nem teszi boldoggá olcsó kvarcórák silány minősége. Egyre többen választják a „lélekkel bíró” új gyártású mechanikus órákat. Ezek kicsit drágábbak ugyan, és nem is olyan pontosak, mint az elektromos órák, de mindennek a hétköznapi életben nincs is igazi jelentősége. Viszont gondoskodni kell róluk, időnként be kell állítani őket, azaz együtt kell élni velük.

Szóládi Zoltán