Korán értem a templomhoz. Vártam tehát. Nézelődtem erre, arra, lefelé is, és ott, a gyalogjárdán különös látvány ütötte meg a szemem: az aszfalt rózsaszerűen megnyílt hasadékán egy kis virág tört fölfelé.
Néhány éve nagypénteken rögzítette az agyam ezt a képet. Micsoda szimbolikus üzenet a növénytől: életjel a gyász napján! Húsvét kettőssége sűrűsödik ebbe. Nagycsütörtök, az áldozatra készülés, aztán a nagypénteki kereszthalál, majd a feltámadás – különös lélekutat jár végig a keresztény ember a fájdalomtól az örömujjongásig.
Ritka élmények érik húsvétünnep napjain a templomjárót. A sorsközösség-vállalás jelképe, az oltárfosztás, vagy az ősi pogány rítusra, a tavaszi megtisztulásra is emlékeztető tűzszentelés évente csak egyszer élhető át. És van két dolog, ami az embert leginkább megrendíti: a harangok elnémulása, amikor csak a gyászt kifejező mélységes csönd fogja körül az embert – aztán ennek az ellentettje, amikor a feltámadási misén „visszatérnek Rómából” a harangok. Első kondulásuk, majd a diadalmas zúgásuk szinte fejbe kólint mindenkit. Egyszerre megrázó és felszabadító az érzés. És ilyenkor hatalmas erővel szólal meg az orgona. Szinte bömbölnek a mély hangot adó sípok, úgy érzed, leszakadni készül a boltozat, felsikítanak az éles harsona- meg kürtjelet utánzók hangsípok is, a kántorok, orgonisták az év legszenvedélyesebb játékát adják, mert kivételes a pillanat: megidézni azt, amikor legyőzetett a halál. Ünnepelni azt, hogy a Megváltó a jogos örökségébe lépett. Van, akinek ez könnyet hoz a szemébe, van, akinek a háta lúdbőrözik, senki nem tudja ezt érzelmek nélkül megélni. Ezért telnek meg ezen az ünnepen a templomok. Ezért megy ilyenkor az istenházába az is, aki az év másnapján felé se néz.
Gyerekkorom óta őrzöm az ünnep emlékképeit. Örökre a szemem előtt marad, ahogy a Nagytemplom előtti téren minden sötét, de a lépcsősor alján lángol a hatalmas fáklya, szinte félelmetes, ahogy a környező szobrokra a fény ráesik és árnyékot dob a kövezetre. Minden olyan misztikus – a szertartás valódi tartalmát aztán később, évek múltán érti meg az ember. Örökre megmaradnak emlékezetemben a passió súlyos mondatai, a „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” kiáltásba zárt kegyetlenségüzenet, Pilátus „Íme az Ember!” kijelentése meg az önmentegetése is, aztán az a tragédiát bevégző utolsó szó: „Beteljesedett.”
Húsvét, a kereszténység legméltóságosabb ünnepe lelki hullámvasútélmény az embernek. Valóságos érzelmi vándorlás a keresztútjárástól a feltámadási körmenetig. Életvezető tanulságokat hordoz, már ha képes tanulni belőle az ember. A templomi szertartásokban egyházi regulába parancsolva ott a múlt – de a jövő is. A krisztusi megfeszíttetés és feltámadás egyszeri, ám az ember itteni, földi keresztútjárása gyakorta ismétlődik. És mi adná a túlélés esélyét, ha nem a jövőhit, az életigenlés? Megtisztulás, megújulás, lelki újjászületés, ennek tavaszi ajándékát adják mindenkinek ezek a napok. Húsvét hétfőjéig az öröm kiteljesedését éljük át. A halálból, gyászból indult napok ünnepbe érkezését, életbe fordulását.
