A templom előtt, a násznép gyűrűjében három fiatal nő. Énekesek. A vőfély csöndet kér, és a kis alkalmi kórus belekezd. Dallal köszöntik az ifjú párt, akik néhány perce esküdtek egymásnak hűséget. Az „újasszony” az ő együttesük tagja, a zene köti őket össze. Meg a barátság.
Az egyik énekes mellett szépséges kicsi lány, a mama szoknyájába kapaszkodik, feszélyezi a sokaság. A lánykát nemrég egy zsúfolt koncertteremben láttam, édesapja ölében ült, szeme a színpadon, ahol egy jazz-vokalista csapat, köztük a mamája, épp igazi örömzenét produkált. Tiszta intonáció, parádés zongorakíséret, szellemes koreográfiai megoldások, magával ragadó, lendületes előadás – nagy közönségsiker. A mindig háttérbe húzódó kórusvezető, a zeneművész-tanárnő arcán öröm…
Néztem az előadókat, a „csupa mosoly” társaságot. Csak a pianista a profi zenész, amúgy nem hivatásos énekesek ők. Többségük tudományos kutató, biológus, biofizikus, szakfordító, orvos. Hivatásbéli tehetségük és zenei műveltségük szerencsés kettőst alkot. A szabadidőt rabló esti próbák fizetsége az évenkénti több koncerten a taps-aratás. Lelkesek. Elhivatottak. És jókedvűek.
Figyeltem az arcukat. Szinte valamennyien kicsattanó örömmel énekeltek. (Hát persze, kötelez a kis kórus neve: Keep Smiling Jazz Vocal.) Egyikük, csak egyikük volt kissé visszafogott. Az, akibe az esküvői köszöntőn a pici lánya oly nagyon kapaszkodott. Noha ő is mosolygott a pódiumon, de módjával. Barátaitól tudom, igazán megvan erre az oka! Számára a komolyzenei hangversenyek, az éneklés, a próbák, a csapatmunka – valóságos terápia. Nem, nem, nincsen amúgy semmi baja, sőt! De a hozzá közelállók tudják, rettenetes terheket cipel. A zene az, amely könnyít valamelyest a ballaszton.
Teljes szívvel-lélekkel a hivatásának él (na, a szokásos munkájában most éppen egy kis szünetet tart, mert a harmadik babájával van otthon), egyetemen is oktat, tudományos cikkeket ír, konferenciákra jár, képzi magát. Kényes szakterület az övé. Tartani kell a lépést, és keresni az új módszereket, amelyekkel még többet tehet a gondjaira bízottakért. De bírja a tempót. Fáradhatatlan, pedig igazán törékeny, madárcsontú, kicsi asszony. Helytáll szerető anyaként. Ugyanúgy szakemberként. És énekesként is. Csak nem olyan felszabadultan, mint a többiek.
Hogy is lenne annyira felszabadult, amikor – mint mondottam – hatalmas lelki terhet cipel magával. Naponta kell a szemébe néznie olyanoknak, akik tőle várják a jó hírt, és nem mindig lehet jó az a hír… Naponta áll a dilemma előtt: az épp alkalmazott módszer a megfelelő, vagy ellenkezőleg… Naponta vív a láthatatlan ellenséggel, és újra meg újra erőt kell gyűjtenie, hogy aztán másoknak erőt mutathasson, reményt adhasson. Mehetne külföldre, ahol sokkal jobb a szakmai háttér és sokszoros a fizetés is, de esze ágában sincs menni. Itthon van dolga, az egyetemi gyermekklinikán. Ahol a legnehezebbet vállalta: onkológus. Az igazi, biztató, széles mosolyt azoknak tartogatja, akiknek a legjobban kell: a gyerekeknek.
