Örök édesanyák

Várkonyi Balázs - 2015. május 3. 8:00

Éjszaka van. Egy hároméves fiúcska áll a kiságyában. Keservesen sír. Édesanyját szólongatja. Mamám! Mamám! Néhány évvel ezelőtti történet ez, abból az időből való, amikor az anyát pár napra kórházba szólította a betegsége. Mamám, mamám! – visszhangzott a kétségbeesett gyermek kiáltása akkor a házban.

Az apa mondja: se előtte, se utána, soha, egyetlen egyszer nem hallották, hogy ily módon hívta volna édesanyját a kisfiú. Mindig csak így: Anya! De akkor, a kétségbeejtő hiány ezt préselte ki belőle: Mamám! Öt hangba sűrített kiáltás, öt betű kifejezte biztonságkeresés. És tényleg, ki máshoz fordulna a gyermek, ha bajt érez? Mamám! – ez hívó szó, vészszignál, kötődésjelző. Élethosszig tart, s még akkor is érvényes, ha akit megszólítunk, már nincs is közöttünk.

A bakócai nevelőotthon lakója volt egykor egy kis tizenéves, Frici. Azt fontolgatta egy tanár házaspár, hogy örökbe fogadják az intelligens, kedves fiút. A kissrác meglepődött a nem várt ajánlat hallatán. Elgondolkodott. Vívódott, majd döntött. Azt mondta: De ha egyszer jön a Mama?!

Pedig a Mama soha nem jött. A kisfiú maga volt a magányosság: semmit sem tudott az édesanyjáról. Emlékeiben nem volt egyetlen arcvonás sem, amely anyjához vagy apjához köthette volna. Karon ülő gyermek volt, amikor magára hagyták. Aki életet adott neki, soha nem kereste. És mégis, oly életszerű volt számára a kérdésként megfogalmazott válasz: …de ha egyszer jön a Mama?

Az elhagyott gyermek mindig megbocsát. Vagy szinte mindig. Kötődéskapcsot visel. És a többség? A soha nem elhagyott? Az, aki mindig érezhette a lépteit egyengető gondosságot, figyelmet, ő vajon ki tudja-e fejezni ragaszkodását – vagy mindörökre adós marad már ezzel? Jó lenne nem elkésni, nem várni az utolsó találkozásig. Édesanyám, az érzékeny, de küzdésre termett, szívós székely asszony, amikor nála voltam, rendre ezzel bocsátott útra: tudod, mindig veled vagyok! És keresztet vetett rám. Neki felnőtt emberként is kisgyerek maradtam… és adósa lettem, de mennyi mindennel! Mindig próbáltam megfogalmazni azt, amit aztán soha nem tudtam igazán elmondani neki.

Az anyák a legtöbbel ajándékoztak meg bennünket: az élettel. Szeretetük volt hozzá a ráadás. Köszönetet sosem vártak. De egyébként is, a kiegyenlítéshez kevés egy emberöltő. Elgondolkodom: miben fejeződik ki leginkább a gyermeki hála? Egy tudós tanár, Rusvay doktor mesélte, hogy egyszer minden tanítványával leíratta, kikből áll a családjuk. És százból száz, kivétel nélkül mindenki, így kezdte: anya, vagy édesanya, mama…

Május első vasárnapja az ő tiszteletük jegyében telik.

Ajánljuk hát ezt az írást az anyáknak. Minden rendű és rangú anyáknak. De különösen: a szüntelen törődésben megkopottaknak; a hajlott hátúaknak; az örökös szolgálatuk alatt megvékonyodottaknak; a hülyeségeinkbe belefáradtaknak; a szertelenségünkbe belefásultaknak; a testüket-lelküket értünk fölparcellázóknak; a tíz-húsz-harminc-negyven éve a mi gondunk-bajunkkal viselőseknek. Ajánljuk azoknak, akik, hála Istennek, élnek. És azoknak, akik már elmentek. Ajánljuk: az örök Édesanyáknak. Kései köszönet gyanánt is.