Eszter nénit, a kivételes tehetségű parasztírót országos elismerés övezte – de a falubéliek többsége csak afféle habókos öregasszonynak tartotta. Volt, aki egyszerűen a falu bolondjának nevezte. Egy minapi telefonhívás régi történetet idézett fel bennem.
Horváth Dezsővel, a kitűnő szociográfussal a balástyai parasztasszony, Eszter néni udvarában állunk. Hallgatjuk a Kaci kecske csínytevéseiről szóló történetet. A múlt századdal akkor egyidős Veszelkáné Gémes Eszter mesél, szófűzése megunhatatlanul szépséges. A sokat látott asszony kockás füzetbe írta elbeszéléseit, a legendás néprajzkutató, Bálint Sándor biztatására könyvbe is rendezte azokat. Írt a betyárkirályról, Rózsa Sándorról is – nem lehetett neki nehéz, hiszen férje szintén „futóbetyárok” leszármazottja volt, az egyik ős éppenséggel Rózsa Sándor szívének elrablója, Veszelka Juliska. Hiteles háttér, hiteles történet…
Eszter nénit, a kivételes tehetségű parasztírót országos elismerés övezte – de a falubéliek többsége csak afféle habókos öregasszonynak tartotta. Volt, aki egyszerűen a falu bolondjának nevezte. (Lelke rajta, meglehet, ő egy egyenes sort se tudott leírni egész életében…) Egy hajdanvolt bölcs brit írta egykor: „A legendát rendszerint a falu népének többsége szerzi, szóval azok az emberek, akik épelméjűek. A könyvet rendszerint a falunak az az egyetlen embere írja, aki bolond.” A XX. század elejének irodalmi nagysága, Gilbert Keith Chesterton nem bántó szándékkal, ellenkezőleg, szeretettel írta e sorokat azokról a népi tollforgatókról, akik könyvírással szolgálják a közös emlékezetet. Eszter néni ilyen volt.
De térjünk vissza a kiindulóponthoz. Ismerősöm nagyfia hívott nemrég. Megtelepedett egy kis faluban, gazdálkodik. Amikor csak teheti, olvas – és most készül könyvet írni. Kérdezte, segítenék-e neki. Segítek, hát hogyne, ha ez a szíve vágya. Kérdezem, mi lenne a témája, s ő meglep: engem idéz. Az egyik riportomban a rég elment dédnagymamája emlékét vélte fölfedezni.
Különös történet az. Ötvenes évek. Kitelepítések. A kislányként Hortobágyon, a kényszermunkatáborban élt Piroska tanárnő mesélt egy idős asszonyról. A nénike magatehetetlen beteg volt már, amikor családjával együtt kitelepítették. Ahogy volt, úgy tették fel ágyastól az ávósok a kocsira. Vitték Kónyapusztára. Ott, a birkahodályban letették az ágyat. Eztán „telepesként” élt a „szabadok” között. Akik épp úgy nem voltak igazán szabadok…
Sosem tudott megbékélni a sorsával. Naponta könyörgött a rokonainak, vigyék haza. Egyszer, félig önkívületi állapotában, megint csak szólongatta az övéit. A rokonok tanakodtak, aztán négy férfi megfogta az ágya négy sarkát. Nekiindultak. Vitték a hodályon keresztül-kasul, mintha hosszú úton lennének, és nagy sokára letették egy távoli zugban. Itthon vagyok? – kérdezte a néne. Itthon, felelték. És akkor a mamóka végleg megcsendesedett.
Azt mondja ez a fiatalember, hogy a családi emlékezet szerint a dédmama betegen került Kónyára, ott is halt meg, és tán ő volt az, akit a rokonok a különös utolsó útra vittek. Meglehet. Hogy valóban ő volt-e, vagy más, azt tán sosem tudjuk már meg. De azt tudjuk, hogy sokak végső útja vezetett a szükségtáborokba, ahogy a negyvenhat pentelei családé Kondorosra, Túrkevére, Hajdúnánásra, Szarvasra, Püspökladányba. Az ő történetük megírásához is kéne egy elkötelezett „falu bolondja”…
