A Lovagkirály és a csillagjelenés

Délben a város székesegyháza fölött kigyúlt egy fényes csillag, és jó két órán át az égbolton tündöklött. A hívő nép csodát kiáltott. És csodás esetként került ez a két pápai küldött által írt jegyzőkönyvbe.

A bíborosokat azért küldte III. Celesztin pápa Váradra, hogy utánajárjanak, valóban rendkívüli dolgok történnek-e az ott nyugvó hajdani uralkodó sírjánál. És a követek csodaszámba menő gyógyulásokról adtak később hírt – meg a különös égi jelenségről. Nem volt már semmi kétség; az egykori uralkodót a pápa a szentek sorába emelte. I. László volt ő, a Lovagkirály. És micsoda egybeesés: épp a születésnapján történt a csillagjelenés.

Ahogy ez, úgy számos más legenda is fonódott alakja köré. A XIV. századi udvari pap, Kálti Márk 1358-ban, immár fehérvári őrkanonokként nekifogott históriánk lejegyzésének, és szépséges könyvében, a Képes Krónikában nem fukarkodott László tetteinek dicséretével. Már az ifjú herceget is hős lovagként jellemezte, leírva, hogy sebesülten – „nehéz sebben” –miként eredt a Szög nevű lován a nőrabló pogány nyomába, s miként szabadította meg az ifjú lányt.

Bátyját, királyi elődjét, a nemes lelkű Gézát a Magnus, vagyis hatalmas jelzővel illették, de László népszerűsége az uralkodása alatt minden korábbit hajazott. Márk mester részletesen beszámol királlyá választásáról: „Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel jeles. Úgy »ragyogott fel, mint köd közepette a hajnali csillag«, mely elűzi a rőt homályt, »és miképpen a telihold világol a maga napjaiban«, vagy »miképpen a nap ragyog: fénylett népének közepette«, »mint a húsból kiolvasztott zsír«, „oroszlánokkal és medvékkel játszott, miképpen akolbeli bárányokkal«.”

Szent Lászlót rendkívüli tisztelet övezte, a nép szeretett királyaként tartotta számon. Uralkodása alatt megerősödött az ország védelme, és ő volt a magyar királyság első hódítója: általa a szlavón bánság meg Horvátország is a korona fennhatósága alá került. Középkori történetíróink – Anonymus a Gesta Hungarorumban, vagy Kézai Simon a Magyar Krónikában – egyaránt dicsőítik tetteit. Ez utóbbiban olvashatjuk a besenyők legyőzéséről: „Ennek idejében tehát a magyarok nagy ellenségeit, a besenyőket, kik Magyarország rablása után megfutottak, Erdélyben, Kerlés nevezetű hegynél elérik, s László király és a magyarok úgy meggyőzik, hogy, a mint mondják, egy sem maradt életben közűlök.”

László királyt a források erőskezű vezetőként jellemzik. Hatalmas termetű férfiként írják le, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Harci jártassága és bátorsága évszázadokra a katonai erények példaképévé tette, puritán életmódja (sosem tette fejére a koronát!) és erényessége okán pedig a lovagi kultúra szimbóluma lett. Utódai nagy tisztelettel adóztak emlékének. Tekintélyét mutatja, hogy Nagy Lajos király az aranyforint hátlapjára László képét verette, s ez sokáig az uralkodói pénz kötelező hagyománya maradt. Mária királynő felségpecsétjén László arcmása az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt.

Szent László alakja az önfeláldozás „védjegyévé” vált: még a törökkel vívott csaták idején is a katonák az ő nevét kiáltva indultak rohamra. Nagy uralkodóként vonult be a történelembe: megszilárdította a legyengült államot, megóvta az országot mind a német terjeszkedéstől, mind a keleti nomádok támadásaitól, egyszersmind a pápai hűbéressé válástól. A független állami létet teremtette meg. Messzire tekinteni tudó országelső volt. Nem véletlenül lett középkori népénekek kitüntetett hőse:

„Áve, égi király híve,

királyoknak gyöngye, éke,

László, mennynek sorsosa!

Ég királyát hűn követted,

országunkat védelmezted,

légy hazánknak bajnoka.

Menedéke magyaroknak,

Örök-társa angyaloknak,

Égi kegynek eszköze:

Üdvözlégy, ó, kiváltságos,

híres-neves, igazságos

jó ítélet hírnöke.”
 

Himnusz Szent László királyról,

kelt: 1192 körül (részlet), fordította: Csanád Béla