Tegnap már írtam néhány gondolatot a magyar fotográfia emléknapja ürügyén. Megtoldom most egy arasznyi szöveggel. Vallomással kezdem: nem tudok fotografálni. Laikus vagyok. Ráadásul színtévesztő.
Tehát szobafestő vagy kamionsofőr én már az életben nem lehetek. Ahogy képkészítő sem. Marad, amit kaptam a sorstól: szeretni a fotográfiát, amely a végtelenbe merevíti a töredékmásodpercet. A gép kattanásával egy történet máris véget ér. Hát persze, mi másról – a pillanat elmúlásáról szól minden fénykép. Kevésbé borúsan fogalmazva: a megismételhetetlenről.
Tisztelem azokat, akik ennek hiteles mesterei, avatott művészei. Ezért nem fogok kezembe gépet. Vagyis… csak ha már végképp nincs mit tenni.
Jó tíz éves emléktöredék: riportút, Etyek és Biatorbágy között araszolok, gyalogosan. A rézsű alján ezer facsemete, mindeniken kis tábla. Ezer üzenet. Veres Boglár Katinka, Lucza család, Szikra Ágnes, Dörner család – nevek nevek után. Ezer ember, aki jövőben gondolkodik. Kérdezi a fotóriporter kolléga, hogy mindet végig akarom-e nézni, mondom neki, igen, de te csak menj békével utadra. Már nincs ott, amikor eljutok egy tábláig, rajta ez áll: Az Ország Fája. Hát már csak ezért is érdemes volt…!
Másik emlék. Zánkai riportalanyunkhoz túl korán érkezünk, mondom a fotósnak, amíg várunk, mutatok valami különlegeset. Megyünk, hamarosan előtűnik a dombon álló tömzsi szépség, a Balaton-felvidék egyik legmegindítóbb látványa, a csöndmagányban várakozó református templom. Társam csak nem veszi elő a gépet. Nézek rá kérdőn. Most ez nem kell – mondja. Hajajaj! De az ősi építmény kibírt már majd’ hét évszázadot, megvárja hát azt is, amikor a fotósnak majd „kell”. Vagy nem kell. Tényleg, minek is, ha épp nincs rá „rendelés”…
Ekkor határoztam el, hogy más fotóssal, vagy ha úgy adódik, egyedül járom az utam. A biztonság kedvéért a váci püspökségtől kölcsönbe kapott jobb fajta fotómasinát eztán magammal vittem. Csak végszükségben vettem elő. Ilyen pillanat Énlakán jött el, amikor megláttam az erődtemplom kertjét őrző szépséges székely kaput. Aztán Csíksomlyón, amikor a készülő viharban, ellenfényben sötétlett fel előttem a kőkereszt. És a legemlékezetesebb somlyói „látomás”: zarándokcsoport, az élen a zászlós fiú, a magasba nyúló rúdon áttetsző vászon, a nap átüt rajta, a szikrázó háttérben vadul röpteti a szél a könnyű leplet, azon egyetlen szó: Székelyszentlélek.
Hát ehhez a pillanathoz kellett volna egy igazi mester! Egy avatott képlátó, aki a tüneményt nemcsak rögzíti, hanem elbeszéli, fölemeli, a puszta látványt élménnyé égeti. Az amatőr bátorsága ehhez nagyon kevés. Akkor hát sose engedjünk a pillanat kényszerének? Dehogynem! Érzelmileg magát szegényíti, aki a szülőföldjére hazalátogatva nem emlékképpel tér vissza. Lélekmelegítő lesz az, öregkorra.
