Jövőre Szentendrén lesz kiállítása Tábori Csabának, egyébként pedig folyamatosan láthatják műveit szerte az országban Jézus élete címmel, mely kiállításban társai ef. Zámbó István és Aknay János. A kiállításuk az ország minden megyéjében megtekinthető.
-Volt már Esztergomban, Budapesten négyszer, Székesfehérváron, Tatabányán, Pécsett, Szombathelyen. Legutoljára 2017-ben Dunaújvárosban lesz látható majd. A kiállítás a svéd úriember, Matula Péter ötlete (aki szintén dunaújvárosi). Szerinte ez közelebb hozza a gyerekeket a témához. Nem Istenhez, mert oda mindenki a maga útján jut majd, ha úgy érzi. Zámbó Öcsike és Aknay két „nehézsúlyú” a szakmában, akik már komoly címekkel, rangokkal felruházva sok mindent leraktak az asztalra. Ezeken a kiállításokon ott vagyok, ha és amikor tehetem, nem haldoklom.
A műterem-hálódban azt mondtad a mutatott jegyzeteidről, vázlataidról, hogy állandó beszélgetésben vagy. Szeretsz beszélgetni?
Abban vagyok. A szakrális dolgok - és nem csak a keresztény vallásban - mindig közel álltak hozzám. Más korokból is, mondjuk görög, latin kultúrák. Aztán ezek egybeestek olyan időmmel, amikor mélyen el kellett gondolkozni dolgokon. Szembekerülsz olyan ügyekkel, amikor ezt még jobban megérzed. Amikor el kell döntened magadban, hogy mit hiszel. Mivel nekem nem az első halál közeli élmény volt, amit, valami őrült mázlival, ahogy mondták mások is megúsztam, egy ismerős orvos mondta, hogy valakinek valami terve van még velem. Ennek kapcsán adott a dolog, föl kell gyorsítani a nyomhagyást. Ha pótolni nem is lehet, de törekedni kell rá.
Pályainduláskor Szegedi Csabával jegyzett barátságban érkeztetek vissza Dunaújvárosba, két fiatal, tehetséges képzőművész…
Ez a barátság már nem az a barátság. Másfelé vittek az útjaink, de ez is megfrissült, megújult. Beszélgetünk, találkozunk, igyekszünk egymás kiállításain részt venni. Ugyanakkor rájöttem, mert mindig rengeteg barátom volt, a bajokban eltűntek. Nem maradtak. Barát kevés lehet!
Megmaradt benned a cseh groteszk? Átjárhatóak a szakrális gondolatvilággal?
Ez nem elvárás, bár talán kicsit többet foglalkozik vele az ember. A szakrális témakörök ugyanúgy magukban hordják a mai embert. Persze, számomra ugyanúgy megmaradt Hasek, Hrabal, az oroszoktól Bulgakov, franciáktól Boris Vian, nap, mint nap foglalkoztatnak a rajzaimban, képeimben is.
A közelmúltban Farkas Mihály festőművész távozott közülünk, mit hagyott maga után?
Hiányérzetet. Az a helyzet, hogy az elmúlt pár évemben körülbelül tíz hozzám közelálló ment el, ki így, ki úgy: baleset, öngyilkosság, betegség. Ez félelmetes, mert mind fiatal emberek voltak. Én lehettem volna a következő a sorban, de kiszúrtunk az öreg sarlóssal, nem jött össze neki.
Misi köztudottan érzékeny volt a magyarságára. Benned ez hogyan él?
Misi egy külön lap volt ebben az egészben. Én mindig büszke voltam, kiállok mellette. Megvan bennem az egészséges ragaszkodás a néphez, és bizonyos elzárkózás, amire szükségem van. És jólesik annak lenni, még ha nem is minden pillanatban esik jól itt élni – ez meg már nem mától van így.
