A régi öregek amúgy ma is hibátlanul tudják a Tantum ergo… latin szövegét,tökéletesen követik a legnehezebb, hajlításokkal és elképesztő ugrásokkal teli egyházi ének dallamsorát. Népi kultúránk tiszteletet érdemlő, utolsó képviselői.

Na és most itt vagyunk, a mában.

Ma a katolikus többség a templomokban Jézus édesanyja, Mária mennybevételére emlékezik. Nagyboldogasszony ünnepét tartja. Mária titulusát a Lányi-kódexben így olvashatjuk: Nagyasszony. Szépséges szó az örök Anyára. A protestánsoknál nem ünnep ez, a Mater Dei számukra nem az üdvtörténet része, de… És ismét egy emlékkép: a kálvinisták fellegvárában, a debreceni Nagytemplomban világi ünnepség zajlik. Az ismert grafikusnő váratlanul felszólítja a jelenlévőket: a Boldogasszony, Anyánk énekkel pecsételjék meg az együttlétet. A reformátusok kicsit feszengnek, persze felállnak, aztán néhányan együtt mondják a többiekkel: „… nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról.”

Skandalum, mondták némelyek ott, akkor, Debrecenben, de nem sokan voltak ők. A többség tudta, mielőtt Kölcsey leírhatta volna azt, hogy Isten, áldd meg a magyart!, már egy jó évszázaddal korábban megszületett a bencés szerzetes, Bonifác atya Boldogasszony-verse. Ez lett a magyarság első néphimnusza. Hogy sokszor együtt énekelték „renegátok” és „őshitűek” (borzasztó a stemplizés…), az a múlttiszteletből fakad. Van, ami áttör egyházi regulán, szokásrenden: a tradíciók megbecsülése.

Nagyasszony napja után nem sokkal következik Szent István ünnepe. Ez is megosztó volt, ma egyre kevésbé. Van persze, akinek végképp megmarad alkotmánynapnak vagy kenyérünnepnek, nem baj, az értékkövetés sok formája lehetséges. A Koppány-hívők különutassága sem sebzi meg az ünnepet, hiszen tudnivaló, a nemzetté válás kezdőpontján az őrálló – az első királyunk. Kultusza össznemzeti azonosságjelző, zárókő. Országalapítóként történelmünkben megkerülhetetlen, legendák hőseként a népi emlékezetből kivakarhatatlan. Ezeréves túlélő.

Egy tanyai öreg, Illés Lipót bácsi látomását jegyeztem föl egyszer. Az álmát. „Estére megnyílott a menny. Augusztus heve felhasította az ég palástját. A tanyabokor belesüppedt a zivatarmagányba. Kibotorkált, beriglizte a kiskaput. Elnézett a falu, a távolban felpúposodó templomsüveg felé. Délelőtt ott volt. Dicsértessék a neved napja, Szent István, mondta magában. Vissza a házba. Csend és sötét. Elbódult. Álmodott. Hol vagy, István király, énekelte a templomi sereggel. Belekondult a harang. És megnyílott menny. Leszakadt az ég. Zuhogott. Szent István jött a lován, a viharban. Csak hozzá. Ezer év nézett szembe az öreggel.”

Lipót bácsi már jó ideje nincs velünk. A tanulság igen: István országában a szent még mindig szent, a haza szeretni való, hagyományaink védendőek, nyelvünk megőrzendő. És a nemzet a nagy népvándorlás ijesztő valósága ellenében is megmentendő.