40 éve a bitrozsda ellen

Vagyis korunk olyan irdatlan mennyiségű adatot termel, hogy annak tárolása hamarosan lehetetlenné válik, a bitrozsda miatt a korábbi szisztémával rögzítettek egyszerűen eltűnnek majd, nem lesz idő és kapacitás azok átmentésére. A régi fájlok olvashatatlanná válásával, szolgáltatások megszűnésével generációkat érintő információtömeg semmisül meg. Ijesztő jóslat.

64 Kbyte-os memóriával dolgoztunk – olvasom egy hajdani magyar számítógépes szakember 1971-es visszaemlékezésében. Hogyan? 64 kilobájt? – kérdezné egy mai főiskolás. Viccnek vélné. Egyszerűen értelmezhetetlen lenne számára ez a kapacitás-maximum, ma, amikor az újvárosi Campuson cirka 900 oktatási célú computer működik, és akkor hol vannak még a hallgatók laptopjai… adjuk össze ezek kapacitását! A statisztika mutatja: főiskolánk ma a hazai felsőoktatás előkelő helyén áll a hallgatókra jutó számítógépek számában.

De térjünk vissza az „őskorba”. A ’70-es évek elejének realitása bizony a hatvannégy kilobájt volt. Vagy még az sem… Fejér megye első főiskolája, az 1969-ben felavatott dunaújvárosi intézmény – akkori nevén a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Kara – még egyetlen computert sem birtokolt. Az avatástól, amelynek évfordulója épp a héten, 23-án volt, négy évet kellett várni: akkor kapta a főiskola az első, R20-as számítógépét. Ez már egy nagyobb tudású „agytröszt” volt – a korszakra jellemző hátrányokkal: egy hallgató által megírt program fordítási listájára például akár napokig várni kellett, míg a rendszer besorolta. Képzeljük el ma ezt a több napos várakozást… 

Pontosan negyven éve, 1975-ben aztán megszületett a főiskola számítógépközpontja. Megindulhatott a módszeres oktatás és kutatás. Méréstechnikai és Automatizálási csoport – ezt a nevet viselte az ősműhely. Utódja az immár tizenöt esztendeje önálló főiskola tanszékeként négy évtized tudáshalmazát őrzi. Újváros ma már a számítástechnikában is kiérdemelt hírnévnek örvend.

A mérnökség jelképe mindig is a kockás papír marad, de az eszköz már régen nem az – mondja kohómérnök ismerősöm. A Haluska-korszakban ismerkedett meg a számítógép világával, és bevallása szerint a rabja lett. Ma is visszajár a főiskolára, így tudja, merre halad a technika. Látja, hogy a tucatnyi oktató, számos terület szakértője mi mindent oktat a tanszéken. Lelkesen beszél tudásalapú rendszerekről, irányítástechnikáról, autonóm-robotikáról, meg arról, hogy a főiskolára került a felsőoktatási kutatói adathálózat egyik országos csomópontja egy 240 terabájtos háttér-kapacitású egységgel…

A terabájtoknál, laikushoz illően, kezdem elveszteni a fonalat. Megmaradok hát a magam korlátainál, és egyszerű, hétköznapi módon örülök annak a kilencszáz számítógépnek. Meg a negyven év alatt felhalmozott tudásnak, és az ebből is kiágazó reménynek, hogy tán mégsem következik be az a bizonyos adatrothadás.