Becsengetésre várva

Harkály kopácsol az elhagyott tanyai iskola udvarán. Itt már csak emlék a gyerekzsivaj. Keresem, de nem találom az élet jeleit. Király tanító úrnak, a keszeg, nagy szakállú embernek sincs már nyoma se. Ő volt a környék esze, olvasott, csendes szavú, bölcs öreg. Tekintete szeretetet sugárzott. Rajongtak érte tanítványai.
Mindig egy kopott katonai hátizsákkal járt, abból kotorta elő a mindenkori meglepetést. Például a nagy zacskónyi meggyet beteg tanítványának; mert ha maródi volt valamelyikük, meglátogatta a legtávolabbi tanyában is. Nem volt családos, sosem nősült meg, mégis, sok családja lett: az élete részévé lett minden diák, és ő is szinte otthon volt minden portán.

Az öreg fák még őrt állnak az iskolaudvaron. Az egyik alatt ott a már megroggyant szeneskamra. Abból hordták be reggelente a gyerekek a tűzrevalót, aztán ők fűtötték fel a kontyos kályhát. Vad hidegben annak a melege is kevés volt. Egyszer, januárban kiürült a tároló. Mindenki örömére beköszöntött a szénszünet. Igaz, nem sokáig tartott, mert Papp Sanyi, az élelmes kocsis hamar szerzett egy rakomány szenet. Ezért még meglakol! – mondta akkor Gyuró, a sulirossza, de csak szájhősködés volt, mert ugyan ki mert volna ujjat húzni a nagy erejű fuvarossal…
Király tanító úr minden szeptemberben, az első órán mesélt a hajdani egyházi iskolák évkezdő Veni Sancte-miséiről. De tudjátok – mondta hamiskásan hunyorítva –, ez ma már „avítt”. És csak azért is vigyázzt vezényelt, és csak azért is elmondatott egy imát. Soha senki nem tett emiatt panaszt a járási hatóságnál. Ha tett volna is, mit kezdhettek volna az öreggel? Egyszemélyes intézmény volt, tekintélye védte.
Müge – ezzel a varázsszóval nyitotta egyszer a tanórát. A kölykök csak bámultak. Elővett egy selyempapírba bugyolált kis virágot. Ez a müge – mondta –, de mit keres itt, a környékünkön? És mesélt a veresfias mügéről, amely tölgyesekben honos, de a közeli erdőben tölgynek híre sincs. Márpedig ott lelte. Le nem tépte volna, ha nincs a szándék, hogy viszi a botanikushoz azonosítani. A müge később szállóige része lett: a feloldhatatlan talányok azonosítója. De az öregnél ritkán volt ilyen, utánajárt mindennek. Kérdésekkel oktatott. A gyerekekre hagyta, hogy megkapják a válasz örömét.

A jó tanár gyerekeket tanít, nem tananyagot. Ezt egy városmajori iskola kisdiákjai írták egy hatalmas vászonra, és kifeszítették a vasúti hídra. Így adták hírül autósnak és gyalogosnak: köszönik a tanító néninek, hogy négy évig szeretettel egyengette a lépéseiket. A diákhála „emlékműve” volt ez mondat a vásznon. A betűket az idő megkoptatta, de az üzenet az emberek agyába égett, mint a tanyai tanító egykori szavai.  
A fakósárga iskolaépület ajtaja fölött még ott a kampó, de a kolomp, amely azon lógott, már rég eltűnt. Nincs rá szükség, itt nem lesz soha több becsengetés, a gyerekeket régóta a városi iskolába viszik szüleik. Persze, ott sokkal több esély adatik nekik. Korszerű intézmény, komfortos épület, modern eszközök – minden adott a tudásépítéshez. A többi a pedagógusokon múlik. Az örök Király tanítókon.