Légy, ami lenni akarsz – mondta a gazda, és a kivénhedt, kivágásra ítélt fa oldalágainak a múlt őszön megkegyelmezett.
Maga sem hitt benne igazán, hogy az öreg fa képes lesz még arra, hogy meghálálja gesztusát. Aztán jött a tavasz, és mit látott: az egyik ág erőre kap, rügyek bomlanak rajta, majd később virágba borul. Már csak a májusi fagytól tartott, de annak ideje is elmúlt. Végül a nyáron már gyámot kellett tennie az ág alá, hogy le ne törjön a bő termés alatt. Nemsokára szüret: jó néhány kilónyi szép körtegömböc lesz a türelem jutalma.
Ezt a fát nem fogom kivágni – gondolja most gazdája. Meghagyja a vén harcost, hiszen a túlélés jelképe. Az is lehet persze, hogy ez az idei csak egy utolsó nekirugaszkodás volt, és itt a vég. Móricz Zsigmond írta – igaz, irodalomtörténeti példaként, a Nyugat egykori jubileuma okán, de ide illő: „Fájó öröm: túlélni az életet. Örvendve fáj: rügyezni a jövőnek.” Lehet, hogy történetünk körtefája sosem rügyez már a jövőnek; de megtette a magáét. Tisztelet neki.

