A mobiltelefonok cellái fogolyként őrzik minden pillanatod. Hol vagy, mit mondasz, kinek mondod és kiről gondolod. Az utcán integethetsz, mosolyoghatsz vagy szamárfület is mutogathatsz, kamerák sokasága veszi az üzeneted.
Kódod van, ha beütöd, ottmarad a névjegyed, valaki majd utánad jár, hogy egy fájlba tegye a lenyomatot. A boltban kártyával fizetsz, kérhetik a személyid vagy az irányítószámod. Gombokat nyomkodsz, rubrikákat töltesz, édesanyád neve közhasznú fecnivé kopik. Egymás tányérjából esznek a kémek, körbehallgat mindenki mindenkit, földön fülel, égről néz, radarkodik, fényképez, térképez, légből kap vagy bizonyít.
Két életed van. Az egyiket magad éled, a másik kettős számrendszerben követ téged.
És egyszer csak jön egy tizenéves halálraszánt, megrántja a zsinórt, meghúzza a ravaszt, bosszút áll valamiért, amiről te nem tudsz, nem tehetsz vagy nincs is talán. A lehallgató, a statisztikus, az elemző, az elhárító, a nyomkövető, az állami hivatalnok pedig széttárja a kezét és azt mondja, mindenkit nem lehet.
Az utolsó képed, a gyanútlan mosolyod, a szemed végső villanása
odakerül édesanyád neve mellé. A cellád kinyílik és te útnak indulsz a szabad világ felé.
