Visszaemlékezés - Azok a régi pentelei disznóvágások

A böllérversennyel kapcsolatban egy kis múltidézést akarok elmondani, mert valahogy úgy van, hogy az emberek szeretik emlékeiket időnként megszellőztetni.

A régi Dunapentele nem olyan volt, mint amilyennek az 50-es években leírták. Az akkori és az azt megelőző korszakokban már a korhoz megfelelően fejlett mezőgazdasága és még fejlettebb állattenyésztése volt. A településnek igen előnyére vált a falun átvezető akkoriban Pesti országútnak nevezett útvonal (6-os út). A családi portákon megtermelt termény és állat felesleget mindig el lehetett adni a házaló kereskedőknek, akik leginkább a Pesti útvonalon közlekedtek.

A sertés volt az az állatfaj, amelynek tartására a legtöbben vállalkoztak. Ez annak tudható be, hogy szaporasága és rövid idő alatt való értékesítése hamarabb hozott pénzt a házhoz. És ami még fontosabb, a falusi parasztember büszkesége is volt a disznóölés, hogy a családját egész évre ellátta kenyér mellé valóval.

A téli időszak egyik legkedveltebb eseménye és ünnepnek nevezhető nap volt a disznótor. Ünnep volt nekünk, gyerekeknek, mert nem kellett iskolába menni, kikértek minket a szülők. Ünnep volt a szegényebb sorsú családoknál:  megadatott az a lehetőség, hogy disznót vághattak.

Ünnep volt a jobb módú gazdáknál is, mert a feldolgozási munka után, disznótoros vacsorán látták vendégül a rokonságot. Vacsora után saját termelésű jó kis borból el is poharazgattak. Megbeszélték, elmondták problémájukat, örömeiket, gazdasági eredményeiket, kudarcaikat, de szóba került gyermekeik jövője is.

A családokban, a rokonságban mindig volt olyan ember, aki a böllér munkához értett és azt elvégezte. Hagyomány volt ez az igényes munka, amely apáról-fiúra szállt és a szokásoknak megfelelően folytatták tisztességgel és becsülettel ezt a munkát, hogy ne merüljön feledésbe a falusi disznótorok emléke.

A disznóvágás idejét úgy választották meg, hogy az esemény lehetőleg hideg, havas időre essék. A munkában résztvevők jó kaparós törköly pálinkával kezdték a bemelegítést reggel.

A disznó befogása és leszúrása igen gyors volt, mert gyakorlott emberek végezték. A szalmával való perzselést, megmosást, szétdarabolást, sonkák, szalonnák, töltelékek elkészítését már csak a böllér végezte.

Munkájába legtöbb helyen csak a háziasszony szólhatott bele, hogy miből mennyi kell a család szükségletére. A házigazdának pedig éberen vigyázni kellett arra, hogy a munkában résztvevők nehogy megfázzanak, ezért melegítő itallal kínálgatta őket.

Hát nagyjából ilyenek voltak a gyermekkori disznóvágások, aminek emlékei ma is tisztán élnek bennem.

Elmúlt, ma már se hó, se szalma, lassan disznó sem lesz. A mai modern, gyors, bármikor való disznóvágások elvesztették a falusi romantikát, lényeg, hogy ennivaló legyen, a többi mind mellékes.

Családok, rokonok elkülönültek egymástól. Azt mondják, hogy az emberek megváltoztak, szerintem ez nem igaz, mert az ember most is olyan, mint amilyennek az Isten teremtette, csak igazodik mindig a körülményekhez.  A gyűlölködés és az irigység lépett a megbecsülés és tiszteletadás helyére.  Városi család a kárpótlás folyamán földet szerzett, ezért elhatározták, hogy falura költöznek.

Ha már falun laknak, állatot is kéne tartani. De hát mit? A sertésnél döntöttek. Tanácsot kértek, hogy milyen fajta a jó, meg hát szép is legyen. A fehér angol sertés felelt meg az igényeiknek. Elmentek a vásárba nézelődtek. Egy eladó parasztember látta, hogy tapasztalatlanok és megkérdezte, hogy mit akarnak venni. Angol sertést keresünk, megvásárlásra. Hát az enyémek éppen azok, feleli az eladó. Kiválasztottak egyet, megvették, hazavitték, etetgették, a disznó szépen gyarapodott.

Egy napon a disznó nem evett, röfögött, nyugtalan lett. Beteg, mondták egymásnak. Kihívták az állatorvost, az orvos megnézi és mondja, hogy ez a disznó nem beteg, csak görög. Az orvos elment. A férj mondja a feleségnek, hogy látod az a betyár paraszt ember, hogy becsapott bennünket, mi angol disznót kértünk tőle és ő görögöt adott.

Farkas János írását Szabó Tamás bocsájtotta a DO rendelkezésére