Apa, mi állatok vagyunk? A kislány kérdése elszáll, apja néz, mintha rosszul hallotta volna. Sután visszakérdez: hogy is hogy…? Hát amikor kicsi voltam – mondja az ötéves (!) gyermek –, és fájt a fülem, te elvittél az állatorvoshoz.
Pár esztendő eltelt a párbeszéd óta. Apa sokáig reménytelenül harcolt a gyermeki emlékezettel – „de igen, te elvittél az állatorvoshoz” –, hiába ismételgette, hogy ő bizony igazi „emberorvoshoz”, valódi fültudóshoz vitte szeme fényét, semmi sem hatott. Ami befészkeli magát egy kisember fejébe, nehéz azt onnét kiűzni. Nagy sokára aztán megtört a jég. Biztosan rosszul emlékeztem – mondta az időközben fölcseperedett gyermek. Ma már nem szereti, ha apja társaságban elmeséli a történetet. Szégyelli, mind minden kamasz a kiskori esetlenségét. Kínosan feszeng, ha felidézik, hogy békatekősnek hívta a teknősbékát, vagy hogy egy ismerős kérdésre, hány éves vagy, nagy komolyan így válaszolt: Tizenegy leszek a jövő hónapban… ha megérjük.
Utálom a szabályokat! – fakadt ki egyszer, amikor apja épp valamire intette. Hát persze, melyik csikó szereti a béklyót? Szüléje meg se lepődött hát, amikor a szokásos novemberi ágynak esés után, az első iskolai napon a gyermeke ezt az üzenetet küldte neki: „Jobb volt otthon, mint itt, az ISKOLÁBAN! Jobb volt betegnek lenni, mint most. De azért kibírom. Na szia!” Kibírta, hogyne, mint annyi más tipikus gyermeki gyötrelmet… hanem ami a találkozások ritkulását illeti, azt nehezebben viselte.
Szülei válása igazából akkor tudatosult benne, amikor apját más városba szólította a munkája. Akkor értelmét vesztette a mindennapi egyszavas telefonüzenet: jössz? Mert iskola után majd mindig találkoztak, az maradt meg erős kapocsnak, olykor beültek a sarki cukrászdába, megbeszélték az élet dolgait. Egy ilyen napon a kislány mélyen a férfi szemébe nézett, és jelentőségteljesen közölte: „Apa, ha nagy leszek, nem járok diszkóba. Csak a kávéházba. Ott fogok beszélgetni a barátnőimmel.”
Azóta megint eltelt pár év. És a leány tényleg beül néha egy kávéházba a barátnőivel beszélgetni. Olykor azért a diszkóba is… színházba, fotókiállításra viszont gyakrabban. Egyszer azt kérte, vigye el az apja Tihanyba. Fontos kiállítás van az ottani Kogart-házban. Ki-hagy-ha-tat-lan, nyomatékosította a nagylány, és mentek Joan Miró- meg Vasarely-képeket nézni. Aztán pár hónap múlva újra Tihany, akkor a magyar romantika festői voltak soron. Hazafelé az apa épp azon töprengett, hogy egy tizennyolc éve küszöbén lévő fiatal már szívesebben utazik egyedül, amikor leánya megszólalt. „Tudod, Apa, magam is el tudok már menni mindenhova, csak azért kértelek, hogy együtt legyünk…”
A búcsú mindig nehéz volt. Különösen karácsonykor. Emlékszik: összeszorított ajkakkal állt a kislány. Majd elindult, leszegett fejjel. A férfi akkor a számítógépén, a könyvespolcon, az íróasztalon és mindenütt kis cetliket talált. Itt jártam. Itt jártam. Ez volt mindegyikre írva. A kis játékházikón is ott volt egy cédula. Apa, nagyok vagyunk, ez a házacska meg már nagyon megkopott, miért nem dobod ki? – kérdezte egyszer. Hát csak. Mert mindjárt itt a karácsony. És a gyerekek itt járnak…
