Hősnek ritkán születik az ember. A helyzet tesz valakit sorsvállalóvá. Egy XX. századi fiatalember, Novák Pál is tán csak ösztönösen, a lelkiismerete szerint cselekedett, amikor 1956 véres őszén szembenézett a sorssal.
A pentelei felkelők közé állt. És a forradalom hősi halottja lett. Huszonnégy harangkondulás címmel jelent meg a múlt év őszén emlékező írásunk. Szerkesztőségünkbe hamarosan levél érkezett. Mint már annyiszor, távol élő olvasótól jött üzenet, ezúttal Ózd-Hódoscsépányról. Tóth Attila küldte. Ebben olvasom: „Az írásban név szerint megemlített forradalmárok egyikében édesanyám testvérére, Novák Pálra ismertem.” Azt kérte, írjunk meg neki mindent, mit rokonáról tudhatunk, hisz’ ahogy fogalmaz, nagybátyja halálának körülményeiről csak a legendák szintjén tájékozódhattak.
Fájdalom – kedves Attila –, jószerével mi is csak sötétben tapogatózunk.
És eljöttek a repülők…
Visszaidézem az emlékező tárca egy bekezdését.
„Novák Pál tizennyolc éves darukezelő azon a hajnalon, november hetedikén a kijelölt szolgálati helyére tartott. Igyekezett, mert nem tudta, senki sem tudhatta, mikor indulnak a város ellen a ruszki csapatok. Mire kiviláglott, már minden felkelő a védelmi ponton volt. Sokáig csak távoli morajlás hallatszott, majd a tankok zúgása egyre közelebb ért. Délután kettőkor a város körül bezárult a páncélosok gyűrűje. A repülőraj nyitotta meg a kíméletlen támadást. Nyolc repülőgép fél órán át ontotta a bombákat a védelmi állásokra. Novák Pál egységét is elérte egy gránát. A fiatalember repeszek szaggatta holtteste fáklyaként lángolt…”
A kegyetlen valóság: ostromzár, tankok, zuhanórepülésben bombát szóró repülők, s nyomukban a halál. De az emberekről nem sokat tudunk. Hol lapulnak az egykori feljegyzések? Dunapentele-Sztálinváros forradalmi halottairól alig van adat, s ha van, olykor az sem pontos. A hiteles forrásként tekintett várostörténeti monográfia Novák Pált úgy említi, hogy halálakor tizennyolc éves volt – magam is ezt írtam hát –, míg másutt huszonnyolc esztendősnek jelölik. Ideje elolvasni unokaöccse, Tóth Attila emlékezését.
„Novák Pál a nagybátyám volt. Szegény sorban élő szülők gyermeke. Arlón született 1928. március 13-án. Apja, Novák István a felvidéki Gesztetéről származó cseléd. Anyja, Antal Etel a borsod megyei Disznósdon született juhászkodással foglalkozó családba. Amit tudok róla, az jobbára elbeszélésekből származik, hiszen 8 éves voltam, amikor meghalt. Testvérei: édesanyám, Novák Ilona, akik 4 éve hunyt el, és Pista bátyám, aki 1945 után a jobb élet reményében külföldre emigrált. Pál – mint a kisebb fiú – tanulhatott tovább, ami a polgári iskola elvégzését jelentette. Az Ózdi Kohászati Üzemeknél dolgozott irodistaként. A Dunai Vasmű építése Sztálinvárosba vonzotta, odaköltözött, és a vasműben dolgozott darukezelőként egészen a haláláig.”
Térden állva
1956 novembere az ország tragédiáját hozta. De a Novák családnak 7-e különösképp tragikus volt. „A szülők – talán Annától, a nagybátyám menyasszonyától – üzenetként kapták a hírt: a fiuk elesett. A remény aztán rövid időre feltámadt, mert levelet kaptak Páltól. Még nagyobb lett a fájdalom, amikor kiderült, a levél jóval lassabban ért célba, mint a halálhír…
Nagyapám vonaton, gyalog, busszal – amivel tehette – Sztálinvárosba utazott, a fia sírját keresni. Bejutott a város katonai parancsnokához, akitől térden állva, könyörögve kérte, adják ki neki a gyermeke holttestét. Talán a parancsnoknak is volt fia, talán legbelül, a zubbony alatt megérezte nagyapám fájdalmát. Engedélyezte a kihantolást. A holttestet nem volt egyszerű azonosítani, hiszen egy robbanás a felismerhetetlenségig szétroncsolta az akkor 28 éves Pált. A szintén roncsolódott lemeztokos gyári igazolvány adott támpontot, és a nagybátyám tarkóján lévő anyajegy. Nagyapám szembesült a rettenettel: a fia teste fekszik előtte. Lemezkoporsóban leforrasztva szállították haza Ózdra, Szenna városrészbe.”
A feliratért akkor börtön járt
A végtisztességre a halála után egy hónappal került sor Szenna temetőjében. Attila így idézi fel: „Élénken emlékeszem, a lemezkoporsót egy fekete fakoporsóba tették, amelyet nemzeti zászlóval takartak le. Nagyszüleim udvarán ravatalozták fel. A búcsúztatás után gyalog vonultak a gyászolók a temetőbe. Ott a szertartás végén elénekelték a Magyar Himnuszt. Mindez 1956. december 7-én történt! A nagymamám a síremlékre rátettette fiának a fényképét és egy márványtáblát a következő felirattal: NOVÁK PÁL 1928-1956 HŐSI HALÁLT HALT”.
A szülők tudták: ez a három szó – hősi halált halt – nem állhat egy „ellenforradalmár” síremlékén. A börtönt kockáztatták. De vállalták. Szerencséjük, hogy a megtorlók figyelmét ez valahogy elkerülte.
A felirat ott kiált ma is a sírkövön. Emlékezteti azokat is, akiknek negyedszázad alatt se jutott eszébe, hogy megemlékezzenek Ózd egyik ötvenhatos hőséről, aki – szó mi szó – nem az ifjúkora városáért áldozta életét. Nem is csak Penteléért. A hazáért! Megérdemli, hogy nemcsak Dunaújváros, hanem végső nyughelyének közössége is emlékezzen rá.
Érte is szól majd a hatvanadik évfordulón a harang.
