A megrendítő erejű filmeposz, Mel Gibson Passiója képkockái olykor hosszú percekig szavak nélkül peregnek: csak a néma arcokról olvasható le a fájdalom. Emberi dráma, krisztusi szenvedéstörténet – tekintetek által visszatükrözve…
Az Anya, názáreti Mária a legszótlanabb valamennyi szereplő közül. Hát persze, hiszen az övé a legnagyobb áldozat: míg más a szellemi társat, a példaadót, addig ő a fiát veszti el; s mi más beszélne hitelesebben a fájdalmáról, mint a gyötrelemtől barázdált arca, a megtört fényű szeme. Számára akkor, azokban az órákban a halál legyőzése és a megdicsőülés csak távoli, homályos jövendölés. A bizonyosság viszont csak a reményvesztettség, a visszafordíthatatlanság, a végső veszteség – annak tudata, hogy itt az út vége.
Az utókor azonban már tudja: az a pillanat egy másik út kezdete volt. Korszakhatár a megváltás felé vezető úton. A sírbarlang már üres, csak a hátrahagyott halotti lepel jelzi, hogy itt volt valaki – a Fiú, aki megtért Atyjához.
Ma sok helyen az ünnepi asztalra kerül a húsvéti bárány – az áldozat szimbóluma. És a többi jelképes étel: a tojás, az újjászületés kifejezője, meg az életjelkép, a hófehér bélű kalács. Az emlékezést segítendő a hívő embernek ott az irodalom, a sok húsvéti novella és vers, közülük egy, Kosztolányi Húsvétja az ünnepköszöntő sorokkal:
… S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
