Mindenkinek vannak szép emlékei az iskolás éveiből, egy-egy felejthetetlen, nagy tudású pedagógus, aki meghatározó benyomásokat tett ránk. Kuruczleki Erzsébet, a Móricz iskola igazgatóhelyettese is ilyen, 38 éve generációknak mutatott példát és ma is diákok sokaságát vértezi fel a matematika rejtelmeivel.
Pályájáról, munkásságáról, hitvallásáról beszélgettem „Leki nénivel”.
- Tiszaújfaluban születtem 1958. május 21-én, családom első gyermekeként. Egy roppant meleg, szeretetteljes, ám nagyon szerény körülmények között élő családból származom. Az a legenda járta a családban, hogy amíg szüleink keményen dolgoztak, az analfabéta nagymamám vigyázott ránk (két húgom van), és ő segített a leckeírásban. Ő ült mellettem, és dicsért, biztatott: „Csak ügyesen kislányom, pontosan kislányom, okosan kis unokám.” S állítólag én már akkor megtettem az első lépéseket a tanítói pálya felé, mert eltökéltem, hogy majd én tanítom meg őt olvasni…
A Holt-Tisza melletti gyermekéveket követően a középiskolai évek következtek, de már Móra Ferenc egykori iskolájában, Kiskunfélegyházán. Az érettségi után pedig az álom a tanári pálya volt, a magyar – történelem szak, de oda nem nyert felvételt, így következett Baja és a tanítóképző. A főiskolai évek után szeretett volna szülőhelyéhez közel, Szegeden, vagy Kecskeméten tanítani, ám az állásinterjúkon kénytelen volt szembesülni a tényekkel, hogy a kezdő pedagógusi fizetésének több mint a felébe kerülne egy albérlet. Kapóra jött az éppen felépülő és megnyíló Gárdonyi iskola pályázata Dunaújvárosban.
- Az akkor nyíló Gárdonyi iskolába Bajáról kilencen jöttünk ide friss diplomával, megváltani a világot. Jó kis közösség voltunk, de a társaim mégsem vertek itt gyökeret, lassan vissza szivárogtak szülőföldjükre. Én maradtam, megszerettem a várost.
Erzsébet tizennyolc esztendőt töltött a Gárdonyiban. Egyszer Jankó Árpád behívatta a Móriczba, ahová remegő lábakkal tért be, mert attól félt, hogy az oda járó gyermekei, Réka vagy Zoli tettek valami rossz fát a tűzre.
- Árpád azonban az igazgatóhelyettesi állással tisztelt meg, amelyet elfogadtam. Ennek már ugyancsak tizennyolc éve. Nagyon szeretek itt dolgozni. Ez az iskola valóban egy ékszerdoboz, egy sziget. A legnagyobb sikerek: amikor a gyerekeket országos első helyig sikerült eljuttatnom, a Bolyai és a Zrínyi versenyeken is. De azt is sikerként éltem meg, amikor száz kolléga volt kíváncsi a bemutató órámra és az azt követő elemzésre. Szintén sikernek tartom, amikor egy fiatalabb kolléga azt mondja: ezt tőled tanultam. De a legnagyobb siker, hogy tanítványaim szeretik a matematikát. Szívesen játszanak kártyával, dobókockával, babzsákkal (így építve számfogalmat), mesebeli várost rajzolnak az aszfalton (így tanulva a geometriát) csapatokban vásárolnak a piacon, mert salátát kell készíteniük (pénzzel bánnak, mérnek) felfedeznek, együttműködnek, játszanak… észre sem veszik, hogy tanulnak. Manapság nagy kihívásnak tekintem a szakértői feladataimat. Jó lenne, ha a minősítés vagy a tanfelügyelet tényleg segítő, támogató, fejlesztő értékelést adna a pedagógusoknak.
„Leki néni” a maga nemében igazi ikon. Tanítói diplomával, szakvizsgázott közoktatási vezetőként, egy mérés-értékelés egyetemi végzettség birtokában, Dunaújváros érdemes pedagógusaként azt vallja: „a diplomákból elegendő, de a tudásból sosem elég”. A tanítás mellett nagy szeretettel beszél Dunaújvárosról is. Igazi lokálpatriótaként egy várostörténeti munkafüzetet is összeállított.
- Nagyon sokat köszönhetek a városnak. Nagy öröm számomra, hogy ez a város befogadott. Büszke vagyok rá, hogy a legmagasabb pedagógus kitüntetést kaptam meg 2007-ben. De itt volt az első önálló lakásom, ide születtek gyermekeim is. Szívemhez nőtt a Duna-part, az uszoda, a színház, a könyvtár, a jégpálya, a Szalki-sziget, az arborétumi növényritkaságokkal ékeskedő utcák, a sok-sok szobor. Szeretek itt élni. Az évek során azt tapasztaltam, hogy tanítványaim nem kötődnek eléggé a városhoz. Dunaújváros egy élhető város, és én bízom a nevelés erejében. A tanítványainkat közösségi emberré, környezetüket ismerő és szerető lokálpatriótává nevelhetjük. Ezen indíttatásból született meg a „Dunaújváros az én városom” városismereti munkafüzet negyedikeseknek, amely a szakdolgozatom alapja is lett. A témaköröket Tóth Katalin kolléganőmmel dolgoztuk ki, a tördelésben és a szerkesztésben Bajusz György volt segítségemre. Tanítói kézikönyv, javítókulcs, szakmai elemzés készült mellé, és kérésre bárkinek közkinccsé teszem.
„Leki néni” a családjára is nagyon büszke.
- Mi is nagy szeretetben nőttünk fel húgaimmal, így igyekeztem nevelni saját gyermekeinket is. Réka lányom közgazdász lett, Zoli fiam építőmérnök. Most „várjuk” a második unokámat is.
Nem véletlen, hogy szinte minden szabadidejét a családjával tölti. Persze, egyébként sem tud unatkozni. Ha akad szabadideje, akkor mindig csinál valamit, hiszen „munkamániás”. Régebben selyemképeket festett, aztán patchworköt csinált. Különféle tartókat, bugyrokat gyártott, manapság Lilinek, az unokának készülnek a szebbnél szebb dolgok. Szeret emellett biciklizni. Jó időben szívesen tölti idejét Kulcson, a kiskertjében.
- Egy mappában a harminc év alatt kitalált, kipróbált matematikai játékok, egyelőre papírlapra, cetlire írva várják, hogy könyv formátumú matematikai játékok gyűjteménye legyen belőlük. Remélem még erre is lesz időm – zárja a beszélgetést a pedagógus.
